Aradiak és fővárosiak, a román sport egykori kiválóságai, mai vezetői, megadták a módját. Szép májusi napon, kedves ünnepségen avatták fel az új aradi tornacsarnokot, megható tisztelettel köszöntötték a névadót, az aradi és a román tornasport egyik élő, bőven fiatal, legendáját: Eberle Emíliát.
A távolról érkezett Trudi, megható szavakkal mondott köszönetet szüleinek, s mindazoknak, akikkel szemben hálát érez.
Említette Vass Borbálát – Boriska nénit –, Weinert Gézát, Rosenfeld Palit, Várkonyi Jucikát is.
Írásomat lezárhatnám elégedettségem kifejezésével: örülök, hogy hallgattam barátomra, jó, hogy részt vettem az eseményen.
Lehet, így kellene tennem, ne érezze senki, hogy bántani akarom. De valami nagyon piszkál.
Úgy látom, hiányzanak fiataljaink napjaink aradi sportvilágából!
Szekértáborunk szűk, minden nem fér bele. Tágítani, bontani kellene.
Felfigyelek én minden eredményre, reszketve várom azokat, tapsolok. Ami van az szép, de kevés. Indokolatlanul kevés!
„Még! Még! Ennyi nem elég!”
Jó hallani ezt a rigmust a sportlelátókon, ha netán odatévedünk.
– Az aradi sport sem a régi – mondják.
Igaz! Már csak azért sem a régi, mert azok is hiányzanak onnan, akikre utaltam.
Írásomat még csak kovakőnek, amely szikrát vet, sem tekinthetem. Különben is a szikrákhoz, ha gyújtani akarunk velük, ma már „magas feszültség” kell, nem kovakő és tapló.
Akkor miért ez a néhány sor?
Az álmodozások kora talán még nem járt le.
Hozzászólások