Barátaim, ismerőseim tudják, hogy nagy állatbarát vagyok. Lakásunk környékén ismeretlenek is csak „a kutyás úr”-ként emlegetnek. A közel másfél évtized alatt nagyon összeszoktunk. Együtt kezdtük a napot, naponta többször sétáltunk, én etettem, bundáját rendben tartottam, körmeit levágtam, időnként fürösztöttem is. Szeretetével, ragaszkodásával viszonozta.
A televízióban is előszeretettel követem az állatokkal foglalkozó, azokról szóló műsorokat. Mostanság egyik kedvenc sorozatom a skóciai állatorvosok tevékenységét bemutató, kiválóan szinkronizált filmműsor. A humoros párbeszédekkel „megspékelt” történetekből sugárzik a kezelő orvosok és a gazdák állataik iránti empátiája. Az igyekezet, hogy a jószágokon, avagy a házi kedvenceken segítsenek. Mindenütt érződik az állatok iránti féltő törődés. Szinte hihetetlen a kitartás, ahogyan a szigetországban a kóbor kutyáknak keresik a megfelelő befogadó gazdát. (Még az egyik befogadó központot meglátogató angol királynőnek is bemutattak egy kiskutyát, hátha megszánja, s magához veszi. A kutyus ugyan nem nyerte el Őfelsége tetszését, de a médiában megszellőztetett hírre gyorsan akadt új gazdája.)
Bevallom, irigylem azt az észak yorkshire-i családias, közvetlen légkört. De van néhány olyan részlet, ami kiakaszt. Elsősorban az, hogy sok skót családban a házi kedvenc helyettesíti a gyermeket. (A brit születési statisztikák ezt igazolják.) Az egyik részben gyermektelen fiatal (harminc évkörüli) házaspár a rendelőben a kezelésre behozott mopszli „papájának” és „mamájának” titulálta egymást. Az operatőr haza is kísérte őket, ott felvette az állat külön szobáját, a kiságyát az ágyneművel, a szekrényben sorakozó ruhatárát. A ruhatár kifejezés nem (jegyzetírói) túlzás, a polcokon ugyanis gondosan sorakoznak a kabátkák, a lábmelegítők, a mintás színes sálak. És a különböző piperecikkek. Terveikről kérdezve, válaszaik között nem a gyermekvállalás, hanem a kutya életének jobbá, kényelmesebbé tétele szerepelt. Különben ilyen kutya- vagy macskaszoba több részben is előfordult. A mi értékítéletem(tünk)be csak a gyermekszoba fér bele.
És nem tetszik az eltúlzott pátyolgatás, kényeztetés sem, ami nem csak az állatok állandó puszilgatásából áll. (Azt nem javasolja egyetlen szakkönyv sem!) Hanem elképesztő túlzások sokaságából. Példaként: egy hölgy a hátán keletkezett keléstől megszabadított, majd versenydíjat nyert vadászgörényének „jutalomként” fácánhúst ígért vacsorára. Nem gyermekének vagy unokájának! Mások még ezen a túlzáson is túltesznek.
Szeretem az állatokat, de azért a libamájpástétomot (ha valahol szereznék!) mégsem nekik adnám! Fontossági értékrendemben első helyen mégis a család szerepel.
