Arad | Fehér | Hunyad | Krassó | Temes
Jelenidő  |  Álláspont  |  Krónika  |  Sport  |  Gazdaság  |  Kultúra  |  Ifi  |  Egészség  |  Hitélet
Kedd, 2020. szeptember 29., 14.27

Március: szabadság, szerelem

2015. március 14., 09.00 Szombat / Temes

Nemzeti ünnepünkre készülődvén figyelem a közösségi oldalakon megjelenő felhívásokat, meghívókat. Érdekes, hogy az emlékezés Temes–Arad–Bihar vonalon kezd vidámabb hangulatúvá válni. Eszembe jut, hogy annak idején a márciusi ifjak mégiscsak a remény, hit, szeretet mentén akartak megteremteni egy új világot.

Nem is csodálom, hogy az év harmadik havában pattant ki a szikra, hisz ebben az időszakban valami teljesen más kezdődik el: megváltozik a levegő illata és állaga, a nap melegebben süt, minden zöldül, rügyezik – tavaszi szél vizet áraszt. De nemcsak vizet, hanem kedvet is. Érzi az ember, hogy zeng a szíve, kibuggyan a kedve és nem maradhat veszteg, valamit tennie kell. Például elmerenghetünk azon, milyen jó most nekünk – bár tudom, siránkozni jobban szeretünk, meg tudunk is...

Itt van ez a fránya kisebbségsors: mindig nyavalygunk, nincs ez, nincs az, elnyomnak, nem hagyják, nem adják (ide meg oda, esetleg vissza). Én soha nem éreztem magam kisebbségben. Egyrészt azért nem, mert kétnyelvűnek és kétkultúrájúnak tartom magam, így számomra valami pluszt jelent, hogy egy másik országban vagyok nem-többségi, hanem ez, de egy kicsit az is. Ugyanakkor szeretem a másságomat – megismerni és megmutatni is. Majd húsz éve tanítom a magyar nyelvet és kultúrát román anyanyelvűeknek, és van értelme. Arra tanítottak meg ezek a tanfolyamok, hogy a szerelem motiválja a leginkább a tanulást; a férj vagy a feleség kedvéért jönnek nyelvet tanulni, illetve a gyermekeik magyar iskolába járnak; gyakran találkozom volt diákjaimmal a magyar színházban vagy magyar nyelvű rendezvényeken. Ez mindig nagy örömmel tölt el. Ezekben a helyzetekben azt tapasztalom, hogy a vegyes házasság pozitívan is hathat mindkét félre: megmutathatják egymásnak nyelvüket, kultúrájukat, értékeiket.

Aztán ott van az a szórványlét: alig voltam 19 éves, amikor elmondták nekem, hogy fogyok, szórványosodom, beolvadok, beolvasztanak, elnyomnak. Akkor is tiltakoztam ellene, ma is ezt teszem, mert gyűlölöm, amikor a tudományt arra használjuk, hogy felmérjük, kiszámítsuk, megállapítsuk, majd elkönyveljük, hogy még X év és eltűnünk, mint erdőben a vadnyom.  Nekem alapelvem, hogy kutatóként kérdezzek, kíváncsiskodjam, figyeljem – főleg az embert, aki néha teljesen ellentmond a tudományos gondolkodásnak és egyszer csak fogja magát, és nem fogy el, nem olvad be, hanem a statisztikákat meghazudtolva képes újra talpra (magyar!) állni.

És persze a nemzethalál gondolata... Azon csodálkozom, hogy a nemzeti gyászt nem hoztuk még előre, s a hozzáillő halotti tort sem – finom bográcsos birkapaprikással és pálinkával, ahogyan nálunk a Bánságban szokás.

Persze tudom én, hogy nem eszik olyan forr(ong)ón a kását, de néha vehemensen kell az ellen is tiltakozni, hogy saját magyarjaim megássák sírunkat! Pedig egy kis derű, jókedv, optimista nemzetszemlélet igazán ránk férne. Hiszem és vallom, hogy sorsfordító lenne sok tekintetben!

Szabadon döntünk sok mindenről: helyváltoztatásról, hovatartozásról, minőségi oktatásról vagy munkáról, belső és külső határokról egyaránt, valamint határátlépésekről is. Saját határainkra gondolok! Van magyar tannyelvű iskolánk, templomunk, színházunk, újságunk, rádiónk, vannak helységnév-tábláink, nyelvi jogaink – de nem élünk velük, mert nem írunk, nem olvasunk... Még csak azt sem mondanám, hogy siránkozni, nyavalyogni könnyebb. Eszembe jut egy régi magyar film zárszava: volt ifjúság, volt szerelem, de nem vettem észre.

Jó most nekünk! Vagy jó is lehetne, ha...

 

 

Magyari Sára

Szóljon hozzá
CAPTCHA Image
Jelen
Puskel Péter
Communitas
www.mti.hu
www.hirkereso.ro
www.hirtv.hu