Románia számos statisztika szerint az Európai Unióban a legutolsó helyek egyikén tanyázik, riválisa csak a Duna jobb parti szomszédja, Bulgária.
Van azonban biztosan egy olyan pont a számtalan tételt felsoroló uniós statisztikai kimutatásokban, amelyben a többi uniós ország púpnak sem jöhet a hátunkra, ez pedig az egy főre eső medveállomány.
Mert hol van, mondjuk Németországnak, Nyugat-Európa és az Unió első számú gazdasági (és politikai) hatalmának, vagy Francia- vagy Olaszországnak akárcsak fele-, sőt negyedannyi medvéje, mint nekünk?
Ne is álmodjanak róla.
A politikai kommentárokban „orosz medvét” szoktak emlegetni. A medve hatalmas testű, több mázsás, igen erős, de amúgy kedves állat, állítólag békés, nem támad emberre, ha nem kényszerítik rá.
Lehet benne valami: tessenek arra gondolni, hogy a gyermekjátékok között a maci az egyik legnépszerűbb figura, sok kisgyermek vele alszik el.
Szóval: a medve.
Pár napja a hazai sajtóban, főleg tévékben, szenzációs hír kering: pár ember filmre vette – az okostelefonok korában nem nagy kunszt –, amint „rajtaütöttek” egy medvebarlangon, s a mama nem lévén otthon, kihajigálták az abban talált bocsokat a hóra.
Annyira hülyék voltak, hogy a felvett jelenetet valamely közösségi hálózaton terjesztették is.
Hát persze, hogy lebuktak, és örülök neki.
A hazai Agent Green (kb. Zöld Ügynökség) képviselője, elnöke egyrészt azt nyilatkozta az ügy kapcsán, hogy jobb nemzeti akciótervre lenne szükség a medvékkel kapcsolatban. Egyetértek.
Másrészt azt, hogy a medvéből nemzeti emblémát csinálhatnánk. Ám legyen felőlem akár nemzeti embléma is.
Az azonban, hogy manapság az ország bizonyos övezeteiben nagyon nehézzé vált az ember és medve együttélése, tény. A medve olyan helyeken jelenik meg, nappal is, emberi életet is veszélyeztetve, ahol normális körülmények között semmi keresnivalója nem lenne.
A kérdés: ki a hibás ebben?
Hát, szerintem, nem a medve, az csak ősi ösztönének engedve megélhetést keres.
A medve (mint sok más állat is) intelligens, az ember azonban, állítólag, még intelligensebb. A kétségtelenül létező konfliktust rendezni kellene.
Magam többször is írtam róla: a hazai medveügyet okosan kellene kezelni, valahogy úgy, mint a mondásban, hogy a kecske is jóllakjon, a káposzta is megmaradjon. Tudni vélem, hogy nem könnyű.
A cikkben említett négy bocsot, egyes feltételezések szerint, szomszédos országoknak adták (adják) el, amelyek állítólag jó pénzt adnak értük, merthogy számukra ez hiánycikknek számít.
Nekünk pedig fölösen van medvéből. A nemzeti szimbólum jó, meg szép, de jóból is megárt a sok.
Adjunk el pár száz medvét azoknak, jó pénzért, akiknek hiányzik. Jut is, marad is.
Bevallom, rosszul érintett, hogy a fentebbi eset Hargita megyében történt, s feltételezhettem, hogy székelyek a szegény kicsi, magukról gondoskodni még képtelen bocsokkal ilyen csúnyán bántak el. Rendes ember ilyet nem tesz, még akkor sem, ha tele van a hócipője a medvékkel.
Most úgy tűnik, mégsem a hargitai székelyek a csúnya eset emberi szereplői.
Ha mégis ők volnának, szimpátiámra biztosan nem számíthatnak.
