Arad | Fehér | Hunyad | Krassó | Temes
Jelenidő  |  Álláspont  |  Krónika  |  Sport  |  Gazdaság  |  Kultúra  |  Ifi  |  Egészség  |  Hitélet
Csütörtök, 2020. szeptember 24., 21.25

Az élet bosszantó ritmusa

Írta: Nagyálmos Ildikó
2020. április 29., 17.27 Szerda

Az utóbbi években egyre kevesebb időt szakítok a baráti kapcsolatok ápolására, karanténban pedig szinte lehetetlen a találkozás. Pedig most lenne idő, és mégsem kerülhet rá sor. De nem unatkozom itthon, vár az újabb és újabb feladatok megoldása, a munka, ami végeláthatatlan, amit sosem lehet befejezni, csak abbahagyni, amit szűkös határidőn belül el kell végezni, hiszen várják, számítanak rám, pótolhatatlan vagyok. Pedig semmi sem történik, ha nem próbálunk mindenkinek megfelelni, a legjobb oldalunkat mutatni akkor is, amikor rég lefagyott arcunkról a mosoly. Meg kell állni néha, és kívülállóként tekinteni magunkra, a világ legfontosabb munkájára, amit végzünk, s amiről mások jobbára tudomást sem vesznek. Ha nem törődünk magunkkal, nem szakítunk időt egy jó kis beszélgetésre, megnémulunk, előbb-utóbb kiégünk, belefásulunk, felemésszük magunkat.

Az utóbbi években ritkán kerestem barátaimat. Ők is elfoglaltak, mégis írnak nekem, felhívnak olykor, én meg gyorsan lerázom őket, mennem kell, dolgom van, de majd ugye összefutunk, jó lenne, rég nem beszéltünk. Majd egyszer, majd szólok, tényleg, esküszöm. És így telnek a hetek, hónapok, évek, tudunk egymásról egy-két információmorzsát, épp annyit, amennyit a közösségi oldal megmutat, látjuk, hogy ki merre jár, de ez csak a felszín. Mélyebb, emberibb beszélgetésre nem kerül sor, mert ugye, az a fránya idő kifolyik kezünk közül, fáradtak is vagyunk, a folytonos bizonyítási vágy, hogy fontosak vagyunk, egyediek és pótolhatatlanok, megálljuk a helyünket, és meggyőződésünk, hogy nélkülünk nem indul a nap. Mintha attól félnénk, hogy ha megállunk, lemaradunk valamiről, amit aztán sosem lehet bepótolni. Pedig ezt csak mi érzékeljük így, ki-ki a saját kis világába belesüllyedve, átnézve mások gondjai felett, lassan érzéketlenül, mert egyszerűen nincs időnk. Telik az élet, jól, rosszul, sietünk a biztos cél felé. Tervezünk közben, hogy majd egyszer tényleg leülünk, és jól kibeszéljük magunkat, mert igazán érdekel, hogy mi van a másikkal, de erre sosem kerül sor. Aztán egy nap talán megállunk, és keressük az elveszett időt, ami őrült sebességgel robogott el mellettünk.

Szóljon hozzá
CAPTCHA Image
Jelen
Puskel Péter
Communitas
www.mti.hu
www.hirkereso.ro
www.hirtv.hu