Végre igazi tél köszöntött be. Amolyan nosztalgiát ébresztgető, gyerekkori élményeket visszahozó. Amikor iskolába menet összeragadt az orrlikunk az erős mínuszoktól, vagy szánkózás közben csonttá fagyott kezünk, lábunk. A nagy havazások utáni locspocsokra is elevenen emlékszem, hisz az elnyűtt téli lábbelim teljesen átázott, amire hazaértem az iskolából. A cipősboltban pedig egyetlen modell közül választhattam: egy kívül-belül szőrös csizmát próbáltak rám tuszkolni, ami a stílusommal teljesen ellenkezett, mégis megvették a szüleim. Nehéz idők voltak, de időközben megszépülnek az emlékek, s úgy tekintünk vissza az áramszünetekre, a bolt előtti sorban állásokra, mint életünk legszebb élményeire. A petróleumlámpa melletti családi beszélgetés pedig kimondottan megnyugtató volt, elcsendesült a világ, talán az idő is megállt egy pillanatra, és azóta is keresem azt a végtelen békét és nyugalmat, amit ezeken az estéken éreztem.
A napokban örömmel tapasztaltam, hogy a környező falvak dombjain kipirosodott orcájú hús-vér gyerekek szalmával töltött nejlonzsákkal csúszkálnak, mint mi annak idején. Hiába fejlődött húsz-harminc év alatt hatalmasat a világ, ezek a régi praktikák nem mennek ki a divatból. Hiába vannak tele az üzletek polcai mindenféle popsitepsivel és ezerféle szánkómodellel, a legtutibban a szalmazsák csúszik. Tudják ezt azok, akik már próbálták. Megelégedéssel nyugtázom, nincs gond, valószínűleg átmenti a következő generáció is ezeket a bevált dolgokat.
Már napok óta lassú, hatalmas pelyhekben hull a hó. Az ablakból figyelem a hópihéket, ahogy egymást kergetve földet érnek. Amerre a szem ellát, minden hófehér és tiszta, a nagy mozdulatlanságban lenyugodott a természet. Szerencsések vagyunk, hogy megtapasztalhatjuk az évszakok váltakozását, a természet pihenését, újjászületését. A tavasz reménységét, az idő múlását. Örüljünk a télnek, mert hamarosan új tavaszra ébredünk.
