Arad | Fehér | Hunyad | Krassó | Temes
Jelenidő  |  Álláspont  |  Krónika  |  Sport  |  Gazdaság  |  Kultúra  |  Ifi  |  Egészség  |  Hitélet
Szerda, 2020. szeptember 30., 23.15
Egy évszázad keserűség

Örmény népirtás

Írta: Chirmiciu András
2015. április 23., 20.03 Csütörtök / Hunyad

Még egy év sem telt el attól, amikor egy borult elméjű szerb szélsőséges elsütötte fegyverét Szarajevóban, s az annak nyomán a palackból kiszabadult gonosz szellem éreztette jelenlétét: kereken 100 évvel ezelőtt, 1915. április 24-én kezdődött el az amúgy példátlanul véres huszadik század első tömegtragédiája, az örmény népirtás.

Az Oszmán Birodalomban élő keresztény örmények élete korábban sem volt felhőtlen, 1894–96 között, illetve 1909-ben a muszlim törökök és kurdok valódi pogrom-sorozatot hajtottak végre az oszmán hatóságok támogatásával, melyekben összesen olyan 100 000 örmény vesztette életét. Ezek nyomán aligha meglepő, hogy körükben erős orosz szimpátia alakult ki, mivel Oroszországban élő honfitársaik összehasonlíthatatlanul jobb sorsnak örvendtek. 1915-ben ugyanis az örmények mintegy 60%-a az Oszmán Birodalomban (a történelmi Nyugat-Örményországban) élt, kb. 35%-a cári birodalomban (a történelmi Kelet-Örményországban, vagyis a mai független Örményországban), a maradék 5% pedig Perzsiában (1935 óta Irán). Az 1914-ben kirobbant világháborúban azonban az Oszmán Birodalom szembe került Oroszországgal, a harcok színtere pedig az Oszmán Birodalom örmények lakta keleti része volt.

Noha csak Van városában fordult elő, hogy a helyi örmény lakosság a betörő orosz hadsereg oldalára áll, az Oszmán Birodalmat irányító három pasa attól tartott, hogy az örmények tömegesen az oroszokat segítik és szabotálják a török hadsereget, emiatt döntött teljes megsemmisítésükről.

Konstantinápolyban amúgy is rögeszmésen féltek a birodalom feldarabolásától, miután 1878 óta egymás után veszítették el korábbi területeit, s az örmények a balkáni népek – különösképpen a bolgárok – példájára, történelmi hazájuk felszabadítását célozták meg.

Ezek késztették a birodalmat irányító három pasát (Enver, Talaat és Cemal, ejtsd Dzsemal) az örmények teljes elpusztítására. Ami 1915. április 24-én kezdődött, amikor Konstantinápolyban letartóztattak 250 politikai, kulturális, üzleti és egyházi vezetőt, vagyis az örmény nemzet elitjét. Napokon belül az oszmán hadseregben szolgáló örmény katonákat és tiszteket leszerelték, elvették fegyvereiket, és munkaszolgálatra küldték őket. Nem sokkal később az államilag kitervelt, állami hatóságok által véghezvitt üldözés elképesztő méreteket öltött, az örményeket mindenhol pusztították, a török és kurd falvak lakóit pedig felbujtatták az örmények ellen: általánossá váltak a gyilkosságok, fosztogatások és az erőszak A megsemmisítés leggyakoribb eszköze a halálmenet és az éhínség volt: az örményeket a szír sivatagba deportálták több száz kilométeres erőltetett gyalogmeneteken, melyeken sem ivóvizet, sem élelmiszert nem kaptak. Sőt, amit magukkal vittek, azt is elvették az oszmán rendőrök és katonák, illetve a civil muszlim lakosság, ráadásul szinte állandóan bántalmazták testileg a szerencsétleneket. Azok, akik mindezek után mégis élve érkeztek meg, a szíriai sivatagban lévő lágerekben éhen pusztultak, hiszen ott sem kaptak élelmet vagy vizet.

Másfél millió örmény pusztult el akkoriban, vagyis az Oszmán Birodalom olyan kétmilliós örmény lakosságának háromnegyede. Mintegy félmilliónak sikerült külföldre, vagy az orosz hadsereg által ellenőrzött területekre menekülnie. Utóbbiakból keletkezett a tekintélyes örmény diaszpóra, sőt a mai Örményország (a történelmi Kelet-Örményország) lakosságának a felét az egykori Nyugat-Örményország menekültjeinek leszármazottai teszik ki. A népirtás véget vetett a több mint 3000 éves örmény jelenlétnek szülőföldjükön, a ma is Törökországhoz tartozó egykori hazájukban csupán 130 örmény maradt egyetlen faluban – a korábbi kétmillióból!

A népirtásról már akkor is tudtak a külföldi diplomaták – főleg az amerikaiak, skandinávok és az oszmánokkal szövetséges németek már akkor erőteljesen tiltakoztak Konstantinápolyban, Enver, Talaat és Cemal azonban hajthatatlanok maradtak (utóbbi kettőt örmények gyilkolták meg később bosszúból). Többszöri támadás ellenére az oroszok nem tudták elfoglalni a teljes örménylakta oszmán területet, hogy megakadályozhassák a tragédiát, London pedig eleve jelezte, hogy „nem küldheti fel a brit flottát az Ararat hegyre”.

Az Oszmán Birodalom hamvain 1923-ban létrejött Törökország azóta is makacsul tagadja a népirtást, noha Rafael Lemkin zsidó ügyvéd éppen az örmény tragédia nyomán alkotta meg 1942-ben a genocidium szót. A törökök továbbra is azt állítják, hogy 1915-ben „csak” olyan félmillió örmény pusztult el, de nem államilag tervezett és kivitelezett akció nyomán, hanem polgárháború miatt, vagyis a török és kurd muszlimok spontán módon harcoltak az örményekkel utóbbiak orosz-cinkossága miatt, s az örmények is bántalmazták muszlim szomszédjaikat. Kétségtelen, az orosz hadsereg térnyerésével a hozzájuk menekült örmények sem bántak kesztyűs kézzel a népirtásban részt vett muszlim lakossággal, de ettől a genocidium ténye vitathatatlan.

Az örmény népirtás nem is volt az egyetlen akkoriban, az örmény tragédia mellett az oszmán birodalom két kisebb „mellék-népirtást” is folytatott 1915–23 között görögök, illetve asszírok (keresztény arabok) ellen, melyek további 500, illetve 200 ezer áldozatot követeltek, de Ankara ezeket is tagadja.

Örményország és az örmény diaszpóra gyászol, a világ számos országa pedig emlékezik az 1915-ös tragédiára. Törökország tagadja, miközben a szomszédban, az Iszlám állam szélsőséges terroristái manapság az akkori mellék-népirtás helyszínén, Szíria és Irak északi részein irtják manapság is a asszír keresztényeket, vagyis a 100 évvel ezelőtti genocidium túlélőinek utódjait.

Szóljon hozzá
CAPTCHA Image
Jelen
Puskel Péter
Communitas
www.mti.hu
www.hirkereso.ro
www.hirtv.hu