Arad | Fehér | Hunyad | Krassó | Temes
Jelenidő  |  Álláspont  |  Krónika  |  Sport  |  Gazdaság  |  Kultúra  |  Ifi  |  Egészség  |  Hitélet
Hétfõ, 2020. február 17., 23.07

Aradi újságíró személyiségek (I.)

Írta: Puskel Péter
2012. november 07., 15.00 Szerda

Hatványozottan felelősségteljes és hálátlan feladat az elődökről véleményt mondani. Az aradi sajtó bő 150 éve alatt jó tollú, bátor hangú újságírók, publicisták tucatjai űzték ezt a szép hivatást.

A kiválasztás kockázata mindig fennáll. Egységes értékelési kritériumot pedig aligha találni. De mivel ez most elkerülhetetlen, azokra esett a választásom, akik nemcsak felismerték az írott szó erejét, hanem a társadalmi életbe is bekapcsolódva, gerincesen szolgálták nemzettársaik ügyét.

Szólnom kell az első igazi úttörőről, Sveszter Ferencről, erről a derék magyar érzelmű német honfitársunkról. Ő ugyan üzleti megfontolásokból indította el német nyelvű időszakos hirdető újságját, de nélküle nem született volna meg az Aradi Hirdető sem. 1839-ben. És jóval kevesebb ismeret maradt volna az útókorra 1848 aradi történéseiről.

Bettelheim Vilmos (1821–?) eredetileg könyvkereskedő volt. Fivérével közösen fenntartott boltja ott álhatott valahol a mai Aradul nagyáruház közelében.

Munkácsy első anyagi támogatójaként is megérdemli, hogy megemlékezzünk róla. Ám Bettelheim Vilmos többet is tett az aradi magyar kultúráért. A fejébe vette, hogy „kézbe veszi” a Marton Ferenc által 1861-ben elindított, de a gyakori rendőrségi zaklatások miatt ideiglenesen megszüntetett Alföld című napilap sorsát. Rendkívül kockázatos vállalkozás volt ez az önkényuralom éveiben. Háromszor is kudarcot vallott, de nem adta fel.

Mai szemmel nézve, aligha gondolhatunk arra, hogy a teljesen kilátástalan anyagi haszon hajtotta. A lapkészítés már akkoriban se tűnt jó befektetésnek. Különben is: üzletének forgalmából szépen megélt.  

Bettelheim meggyőződéssel vallotta, hogy eljött az idő egy olyan magyar újság megjelentetésére, amely éberen tartja a szabadságharc eszméit.

Maga utazott fel Bécsbe és a megfelelő helyen okosan érvelhetett, a rossz nyelvek szerint a bukszáját is megnyitotta, de elérte célját: megkapta a lapindítási engedélyt.

Az Arad tulajdonképpen az Alföld folytatása volt, más néven. Bettelheim csak 1869-ben vette át hat évre az újság irányítását, amely akkor már eredeti nevén, egyre növelte előfizetőinek számát.

Közíróként Bettelheim alig érzékeltette jelenlétét a lapban. Vállalkozó szellemét és merész kockázatvállalását viszont a közéletiség magasiskolájának tekinthetjük.

Tiszti Lajosról (1835-?) már szinte mindent megírunk, ami számunkra lényeges. Kora egyik művelt fője volt (angolul, franciául beszélt), aki, ha egyetlen további sort se írt volna, akkor is fennmaradna a neve azért a bátor hangú felhívásért, amelyet saját kútfejéből, az Alföld 1867. június 15-i lapszámában tett közre. Ennek nyomán indult el Aradot és környékét, majd az egész országot behálózó gyűjtés a vértanúk obeliszkjére.

A láncreakciónak ez csak az első szeme volt. Az emlékmű után következett a szobor, illetve a ’48-as ereklyék összegyűjtése, amelyben már a Kölcsey Egyesület vállalta fel a kovász szerepét.

Tiszti Lajos ébresztette rá Arad magyarságát az összefogásban rejlő erőre. Pont egy olyan történelmi időszakban, amikor a szabadságharc utáni megtorlások hatására veszni látszott a remény. Némi túlzással azt is mondhatnánk, hogy az írott szó tömegekre gyakorolt hatásában akkoriban még nemigen találunk ehhez fogható példát Erdélyben.

A bátor riporter és szerkesztő három évtizedes újságírói pályafutása után (közben az Arad és Vidékét is szerkesztette), mégis kilépett a sajtóból, amely megalapozta a hírnevét.

A zajos élet után magányra vágyott. Ennek ellenére ellátta a Honvédegylet alelnöki tisztét, sőt egy ideig igazgatta a tanítóképzőt is. Városi főlevéltárosként érte el a nyugdíjas kort és szinte elfeledve halt meg, miközben későbbi kollégái, Parecz István, Edvi-Illés László, Réthy László learatták az ismert szerkesztőket övező népszerűségi babérokat.

Szudy Elemér (1880–1940) a 19. század utolsó évtizedeiben napvilágot látó és 39 évig az olvasók kegyét élvező lapok közül Arad és Vidékében kezdte el újságírói karrierét. Az ő szerkesztői ötlete volt a Gyorokon letelepedő bukovinai csángokról szóló riportsorozat, amely aradi vonatkozásban az első társadalmi problémákat boncolgató írássorozatnak tekinthető.

Később több helyi lapnál is dolgozott, ám ez a szociális érzékenysége valamennyi írásában fellelhető.

Működése idején – Sőtér Isván pesti irodalomtörténész értékelése szerint – az Arad és Vidéke az országrész egyik vezető lapjává nőtte ki magát.

Az első világháború után Szudy felköltözött Budapestre. Itt hamarosan politikai karriert futott be. Bethlen István kormányzása idején a miniszterelnök sajtóirodáját vezette.

Iványi Ödön (1854–1893) Ugyancsak az Arad és Vidéke munkatársaként indult el a pályán. Lelkes és elkötelezett közíró volt, aki nem tért ki a konfliktusok alól és ugyancsak a társadalmi helyzet fonákságait kívánta a vezető politikai körök orra alá dörgölni. A kiváltásos osztályok, a polgári elkényelmesedés iránti ellenszenve szinte minden írásán átsüt. Radikalizmusát kenyéradó lapja is túlzottnak találta és felmondtak neki, de az Alföld alkalmazta, és ebben a lapban közölte folytatásokban a Püspök atyafisága című regényét.

Hét évi aradi újságírói munkájának második felét súlyosbodó tüdőbaja befolyásolta. Később, szülővárosában, Nagyváradon ismét fiatalos hévvel szállt síkra a társadalom szürke eminenciásait képviselő kisemberek érdekében.

Nem ilyen sikeresen indult a pályája Iványi barátjának, Reviczky Gyulának (1885–1889). Újságíróként, sajnos, nem tudott sokat produkálni, aradi tartózkodása viszont mély nyomot hagyott irodalmi munkásságában. Itt született Apai örökség című regénye és több versét is ez a város ihlette meg. Négy évig tartozott az Aradi Közlöny kötelékébe.

Még egy későbbi nagy irodalmi személyiség szárnypróbálgatásainak városa volt Arad. Gárdonyi Gézát(1863–1922) Méray-Horváth Károly szerkesztő hívta Aradra, de az Egri csillagok későbbi szerzője nem szerette a terepmunkát. Pár hónapos próbaidő után ugyanaz a Méray tanácsolta el, aki nagy reményeket fűzött érkezéséhez. Ő is inkább regényein dolgozott aradi tartózkodása idején.

S ha már Mérayról esett szó, meg kell említenünk, hogy, ellentétben „felfedezettjeivel”, jó szemű szerkesztő, ám kevésbé tehetséges regényíró volt. Párbajban elvesztett fél karja nem akadályozta az írásban. Maga készítette műkézzel dolgozott.

A századvég egyik kiváló sajtóembere nem az újságírásban, hanem a lapvezetésben jeleskedett. Stauber József (1871–1932) a Pesti Naplótól jött le vidékre, átvette az állandó megszűnéstől veszélyeztetett Aradi Közlönyt, és pár év alatt az ország egyik mérvadó és híranyagában, tudósításaiban megbízható lapjává formálta.

Stauber értett ahhoz, miként kell a legjobb erőket csatasorba állítani egy szerkesztőségben, korát megelőzve mestere volt a hírverésnek és a mecenatúrának. Mindkettőre nagy súlyt fektetett. Egyedül ő volt az a laptulajdonos-főszerkesztő, aki még a nagy tekintélyű Salacz Gyula polgármesternél is kiharcolta a közlés függetlenségét, bár arra ügyelt, hogy komoly konfliktusba ne keveredjen a magas beosztású személyekkel.

Stauber lapja jelentős tekintélyvesztés nélkül átvészelte Trianont és a kisebbségi létben is megőrizte olvasótáborát.

A Krenner Miklós vezércikkein felnőtt, liberális Aradi Hírlap (Erdélyi Hírlap, Hírlap) mellett hatalmi szóval történő beszüntetéséig (1940. szeptember) a legolvasottabb aradi újság maradt.

Stauber József ugyan 1932-ben elhunyt, de a nyomdokaiba lépő fiai még nyolc évig megőrizték a napilap tekintélyét.

(Folyt. köv.)

Szóljon hozzá
CAPTCHA Image

Hozzászólt: Fülöp Máté / Hétfõ, 2013. február 18., 00.54 Válaszoljál rá!

Bettelheim Vilmos 1899. április 9-én Budapesten hunyt el, sírja Budapesten a Kozma utcai izraelita temetőben található (2. Parcella 12. Sor 18 . sirhely).

Jelen
Puskel Péter
Communitas
www.mti.hu
www.hirkereso.ro
www.hirtv.hu