Arad | Fehér | Hunyad | Krassó | Temes
Jelenidő  |  Álláspont  |  Krónika  |  Sport  |  Gazdaság  |  Kultúra  |  Ifi  |  Egészség  |  Hitélet
Szombat, 2022. december 10., 10.13

Arcok a (közel)múltból (22.)

Írta: Puskel Péter
2017. január 20., 18.21 Péntek / Arad

Kolozsvárról Aradra. Ráadásul a ’60-as években. Nem túl szívderítő kilátás egy fiatal értelmiségi, egy frissen végzett zeneakadémista számára. Erdély szellemi fellegvára akkoriban is jóval többet kínált, mint a Temesvár és Nagyvárad között őrlődő, még megyeszékhelyi státuszától is megfosztott iparváros.

De szívesen jött, mert a diákszerelem csodálatos dolog. Különösen akkor, ha nem marad meg egy romantikus emléknél, hanem életre szóló kapcsolattá nemesül. És párja, a „nagy Ő” pályakezdő mérnökként hazajött, abba a városba, ahol a Kálvin utcai gimnázium hozzásegítette személyisége, azonosságtudata kibontakoztatásához, és ahol édesapja is tanított.

Együtt jöttek, együtt kezdték el az életet.

A gyár és a művészeti líceum „között” olykor találkoztak…

Nem volt könnyű. De kinek volt az pályakezdőként akkoriban?

Persze ma sincs másként. De hogyan is mondják? Ha a különbséget zongorázni tudnám…!

Ő tudta. És nem is akármilyen szinten! A Művészeti Líceumban hamar elfogadták és elismerték tehetségét, felkészültségét, pedagógiai érzékét. Jól érezte magát, szerették, megbecsülték. Kollégák és tanítványok. És, mint kellemes társalgó, szüntelenül jókedvet mutató hölgy, hamar kialakult a baráti köre is. Sokat kirándultak, túráztak, minden kulturális eseményen, koncerten, kiállításon jelen voltak.

Azonos „lángon” égtek.

Olykor egyedül, vagy valamelyik kolleganőjével zongoraestet tartott. Azt hiszem, nincs olyan zenetanár, aki ne dédelgetett volna élete egy bizonyos szakaszában pódiumművészi álmokat. Aki ne érezné a szükségét, hogy olykor maga is kiálljon a publikum elé. Ott voltunk, örvendtünk a sikerének.

Amikor megnyíltak az ország kapui, ha csak tehették, útra keltek, hiszen maguk is úgy érezték, így teljes az élet.

A világ nem csak belőlünk áll, a „köldöknézés” korszaka a múlté. A megismerés maga a tudás.

Nemzedékem balszerencséje, hogy életünk legaktívabb időszakát bedarálták, felőrölték ezek az évek. A „törlesztésre” olykor kevés idő maradt. A szellemi akkumulátorok feltöltésének időszakaival ők viszont ügyesen sáfárkodtak.

A diákévek egy-egy nagy múltú egyetemi városban sokak számára nemcsak a szakmai felkészítés, hanem az életszemlélet kialakításának is jó iskolái voltak. Ebből a felismerésből lehetett építkezni.

Közben leányuk és fiúk felcseperedett, a saját lábára állt, a szülők pedig a blokklakásból visszaköltöztek a szülői házba. A nyugdíjas évekre is megvolt a „haditervük.”

És mikor már szinte minden „sínen” volt, jött az élet menetét felborító, súlyos, gyakran gyógyíthatatlan betegség.

A Művészeti Líceumban a fiatal tehetségek versenyét nevezték el róla. Nevét és személyiségét így, a családtagokon, a sok baráton, tanítványon, ismerősön kívül, jobban megőrzi az emlékezet.

Puskel Péter

(Legutóbbi írásunk id. Kövér Gábor személyét villantotta fel.)

Szóljon hozzá
CAPTCHA Image
Jelen
Puskel Péter
Communitas
www.mti.hu
www.hirkereso.ro
www.hirtv.hu