Arad | Fehér | Hunyad | Krassó | Temes
Jelenidő  |  Álláspont  |  Krónika  |  Sport  |  Gazdaság  |  Kultúra  |  Ifi  |  Egészség  |  Hitélet
Szombat, 2022. december 10., 10.43

Arcok a (közel)múltból (23.)

Írta: Puskel Péter
2017. január 24., 18.21 Kedd / Arad

Kegyetlenül fújt az éles tavaszi szél, s mi, kisdiákok egy szál trikóban dideregve próbálgattuk a május 1-jei felvonulás dísztribün előtti jeleneteit. Újra és újra. Mikor végre valahára véget ért a Canossa-járásunk és felöltözhettünk, következtek a sportolók. Gyermekfejjel csodáltam meg azt a sportembert, aki a lassan guruló teherautó rakterében, fiatal tornászokból kialakított „gúla” csúcsában, hibátlan kézállást mutatott be. Cirkuszi akrobatika volt ez a javából. Vagy, ott és akkor, inkább csak értelmetlen cirkusz.

Sose gondoltam volna, hogy évtizedekkel később lesz „vajmi közöm” hozzá.

Akire emlékeztetnék, nagyon sok „leg”-et hagyott ránk, aradiakra. Amihez hozzáfogott, azt a tökélyre vitte. Évekig országos bajnok volt szertornában, Helsinkiben az olimpián a román válogatott tagja. Aztán ezzel párhuzamosan judózott, majd befogadó városában, Aradon megalakította az országosan is első judo sportklubot. Itt aztán késő öregkoráig, talán azt is mondhatnám, hogy a fizikai erőnlét szinte végső határig nevelte e sportág tehetségeit, közöttük számos későbbi országos bajnokot. Nem ragadtattam el magam, hiszen a tatamin idős korában is remekelt. Utoljára 86 (!) évesen szerezte meg a veterán világbajnoki címet. Feketeöves, 8 dános, érdemes sportmesterként, edzőként és emberként mindenki csak keresztnevén szólította. Mert roppant népszerű volt és szerény. Csak az edzőteremben volt szigorú és igényes. Ezt akkor tapasztalhattam, amikor a televízió számára portréfilmet készítettünk róla a Duna TV aradi stábjával. Akkor mesélte el, hogy judotudásának alapjait egy háború alatti munkatáborban sajátította el az amerikaiaktól. Előtte azonban bizonyítania kellett fizikai rátermettségét. És ő, a nagyváradi gyökerű tornász átugrott egy feléje sebesen haladó katonai terepjárón. „No, ilyen jellegű bravúrt én az edzőteremben nem várok el a sportolóktól” – emlékezett nevetve. Aztán a táborban tanultakat könyvekből, autodidaktaként tökéletesítette, fejlesztette.

Neve, eredményei, sportpedagógiai módszerei növelték népszerűségét. Már tanítványai közül is sokan kiöregedtek, amikor mesterük még rendszeresen lejárt az edzőterembe. Tanítani és edzeni. Veteránként ő volt a legidősebb világbajnok, a sportág élő reklámja.

Kevesen hoztak ennyi dicsőséget Aradnak, kevesen röpítették ilyen messzire e város hírnevét.

Még életében megkapta az Arad Díszpolgára címet.

Amúgy, a magánéletben nagy magányosként ismertük. És nagy természetbarátként. Ha pedig túrázott, akkor meg is örökítette annak számos szépségét. Amatőr fotósként se volt akármilyen. Számtalan kiállításon láthattuk, csodálhattuk munkáit.

A sors iróniája, kegyetlen játéka, hogy nemcsak az átlagos életet élő emberek, hanem azok is, akik életük „szerencsésebb szakaszában” fürödnek a népszerűségben, életük lemenő ágában, olykor magukra maradnak. Írásunk hőse is pár évvel ezelőtt egy aggmenhelyen fejezte be földi pályáját: 89 évet élt.

 


(Szombati lapszámunk memoárjában Láng Tünde zongoratanár emlékét idéztük fel.)

 

Szóljon hozzá
CAPTCHA Image
Jelen
Puskel Péter
Communitas
www.mti.hu
www.hirkereso.ro
www.hirtv.hu