Arad | Fehér | Hunyad | Krassó | Temes
Jelenidő  |  Álláspont  |  Krónika  |  Sport  |  Gazdaság  |  Kultúra  |  Ifi  |  Egészség  |  Hitélet
Szombat, 2022. december 10., 11.53

Arcok a (közel)múltból (30.)

Írta: Puskel Péter
2017. február 21., 18.31 Kedd / Arad

A népszerűség nem mindenkinek adatik meg. Sok minden kell hozzá. Megnyerő külső, belső adottságok egész sora… Születési és jellemformálási erények. De legfőképpen békés alaptermészet, kedvesség, nyitottság, munka- és emberszeretet. Hát Ő mindezekkel rendelkezett.

Nagyon sokan ismerték. Életkortól és anyanyelvtől függetlenül. Mert ki ne állt volna meg olykor egyik-másik ékszerbolt kirakatánál, hogy „legeltesse egy kissé a szemét”, és közben arra gondoljon, milyen jól mutatna ez vagy az a gyűrű, lánc felesége, kedvese ujján, nyakán? S ha egyszer betért, aligha távozott üres kézzel. A bolt vezetője szakmája mestere volt a javából. Abból a nemzedékből, amely még a régi kézművesek, aranyművesek, ötvösök titkait, etikai kódexét szívta magába és őrizte meg pályája során, hogy semmiképp ne essen, ne eshessen folt a „mundér” becsületén. Az utolsó volt, vagy talán az utolsók egyike abból az iparos társadalomból, amely évtizedeken át a szellemi gyarapodás igényének szép példáját mutatta Aradon.

Így történt ez a szövetkezeti időszak korlátozott lehetőségei között, de főleg 1989 után, amikor megvalósult régi álma, saját ékszerüzletet nyithatott, saját lábára állhatott. És amikor kitárultak a lehetőségek kapui. A szakmában a nyitottság alapvető. „Látni kell, tudni kell, mit és miként tesznek mások, merre halad a világ” – fejtegette egyszer.

Korosztályának hölgyei szerint az egyik legvonzóbb férfi volt a városban. Magas, szőke, fess testtartású, nyaranta szépen lebarnulva… A strandon, a korabeli társadalmi érintkezés fontos színhelyén lopva utána néztek a nők. Nem is olyan rég, egy társaságban valaki ezt felemlítette. „Mondd még egyszer, olyan jó hallani!” – mondta nevetve a nyolcvanon túliak nosztalgiájával.

Már bottal járt, azzal is elég nehézkesen, de naponta benézett a boltba, ahol méltó utóda, kisebbik fia vette át a helyét. A rendszeres sétát is fontosnak tartotta az erőnlét, az egészség megőrzésében. Nem tudta elképzelni az életét tétlenül, fotelben ülve, a tévé képernyőjére meredve, vagy éppen újságot olvasgatva.

A ’90-es évek derekán, egy nyáron néhány napot együtt töltöttünk el az Adriai-tenger partján, Montenegróban. Unokáit hozta magával. Rajongott értük. Az egykori kisfiú azóta visszhangos sportsikereket ért el.

Kell-e nagyobb öröm a nagyszülőknek?!

Sose feledkezett meg hajdan volt iskolájáról. Noha nem korábbi osztálytársaival fejezte be tanulmányait, az érettségi és véndiák-találkozókon mindig eljött a régi cimborák közé. Odatartozónak érezte magát, és oda is tartozott. Így érezhette ezt az egyre fogyatkozó, egyre korosodó magyarságot tömörítő rendezvényeken. Évekig támogatta az Alma Mater Alapítványt, a Kölcsey Egyesületet. Mert hát ki, ha éppen nem ő?!

Decemberben említette valaki, hogy már nem jár ki, nincsen jól.

86 év adatott meg neki. Szép élet, tiszteletre méltó kor, de van-e valaki, aki ne szeretne még egy kicsivel többet, még egy parányi haladékot…?

Morcos, szürke februári napon kísértük utolsó útjára. Nagyon sokan eljöttek egy szeretetre méltó, régi aradinak megadni a végtisztességet.

Megkockáztatom: a régi iparos nemzedék egyik utolsó korifeusával lettünk szegényebbek.


***

(Legutóbbi memoárunk Vilhelm Károly festőművész személyiségét hozta vissza a köztudatba.)

 

Szóljon hozzá
CAPTCHA Image
Jelen
Puskel Péter
Communitas
www.mti.hu
www.hirkereso.ro
www.hirtv.hu