A sakkról biztosra veszem, hogy a kedves olvasó már hallott. Egy első pillantásra egyszerű játékról van szó, amelynek alapvető szabályait egy átlagos felfogóképességű, intelligenciájú személy legfeljebb egy-két órai gyakorlással megtanulhatja.
Ami azonban nem jelenti azt, hogy valóban tud magas szinten sakkozni.
Az indiai, vagy perzsa eredetű játék (ne szőrözzünk most ezen) zseniális: viszonylag kevés figurával, egyszerű, mondhatni mindenki számára hozzáférhető eszközön a történelem nagy összecsapásainak prototípusát teremtette meg.
A játszma végső (sakk-matt) kimenetele szó szerint „a király halálát” jelenti. Ha pedig a király elvész, akkor minden elvész.
A go-ról – az „ázsiai sakkról” – őszintén szólva csak halvány ismereteim vannak, bár olvastam róla. Ahogy erősen hiányos ismereteim folytán kivettem: mindkét játék, mint amúgy számos más, például kártyajáték célja az ellenfél legyőzése. A két szembenálló fél a játék kezdetekor azonos erőkkel, következésképpen azonos esélyekkel indul, aztán eldől, hogy hadvezére (a játék irányítója, vagy résztvevői) melyik fél javára billenti(k) el a játszmát.
Az említett játékok, a sakk és a go a valóság leképezéseként jöttek létre. Mindkettő az ész, a tervezés, az intelligencia játéka.
Elárulom, hova akarok kilyukadni a fentiek kapcsán.
Pár nappal ezelőtt az Amerikai Egyesült Államok és Oroszország meghosszabbították a SALT-szerződést, azaz a nukleáris fegyverek korlátozására vonatkozó régebbi megállapodást. Bölcs döntés. Tudjuk 1945 augusztusa (Hirosima, Nagaszaki) óta, milyen mérhetetlen pusztítást okozhat az atombomba. A hidrogén- vagy egyéb, borzalmasabb hatású fegyvereket, szerencséjére, az emberiségnek nem kellett megtapasztalnia.
Még nem. De a mostani, mindkét oldalon 1500 nukleáris robbanófej, meg 800 hordozó (bár hihetnénk, hogy csak ennyi!) már bőven elég az emberi civilizáció, legalábbis nagy részének két oldalról jövő kölcsönös elpusztításához.
De van-e garancia arra, hogy „csak” ennyit tudnak bevetni?
Szeretném hinni, hogy van. (De őszintén szólva nem vagyok biztos benne.)
A világban pillanatnyilag is dúlnak a dominancia elérésére vonatkozó törekvések. Mint mindig, amióta világ a világ.
Ha kb. négy évtizede a világnak még két katonai szuperhatalma volt – az USA és a Szovjetunió –, számuk mostanra, Kínával, legalább háromra emelkedett. Utóbbi kimaradt a fentebb említett SALT-egyezményből – létrejöttekor még nem volt számottevő tényező –, holott manapság kétségtelenül nukleáris nagyhatalom.
Az idei esztendő nagy nemzetközi (sakk- és go-, meg egyéb) játsztmáiban Kína, a világ első számú gazdasági és katonai hatalmának szerepére törő ország nagyon fontos, figyelmen kívül nem hagyható helyet foglal el.
Aki a következő két-három évtizedet megéri, talán a mostanihoz képest igen jelentős változásokat tapasztalhat meg a világban. Remélem, pozitívakat.
