Sándorok vagy Miklósok nyomdokain?

Írta:
2022. július 17. 19:30 (vasárnap) /

Putyin nem szenved önbizalomhiányban, egyenesen Nagy Péterhez, a legnagyobb orosz cárhoz hasonlította magát. Kétségtelen, hogy mindketten az autokrácia és a mindenható államhatalom hívei, a különbségek mégis sokkal jelentősebbek. Míg Nagy Péter városépítőként került be a történelembe, ő építette fel (saját kezűleg is) Szentpétervárt, addig Putyin városokat rombol Ukrajnában. A leginkább szemet szúró ellentét azonban a Nyugathoz való viszonyban leledzik: Putyin elutasítja, sőt el is ítéli a nyugati modellt, a nagy cár viszont imádta, mindent megtett annak átvételére. Amúgy a tizennyolcadik század a feltétlen Nyugat-utánzás időszaka volt Oroszországban, Nagy Péter és az őt követő cárnők („a cárnők évszázada”) szinte vallásos áhítattal követték a nyugati modellt, annak – részleges – elutasítása és az orosz sajátos jellegzetességhez való visszatérés a tizenkilencedik században következett be.Putyin tehát inkább a későbbi cárokhoz hasonlíthatta volna magát. De melyikhez a Sándorok és Miklósok közül? Létezésének utolsó évszázadában az Orosz Birodalom élén három Sándor és két Miklós nevű cár állt. I. Sándor (Alekszandr Pavlovics, uralkodott 1801 és 1825 között) után öccse, I. Miklós (Nyikolaj Pavlovics, 1825–1855), majd utóbbi fia, II. Sándor (Alekszandr Nyikolajevics, 1855–1881), unokája, III. Sándor (Alekszandr Alekszandrovics, 1881–1894) és végül dédunokája, II. Miklós (Nyikolaj Alekszandrovics, 1894–1917) került a trónra. I. Sándor enigmatikus személyiség volt már életében, s az maradt a történészek számára is. Uralkodóként hol a liberalizmusnak és a nyugati modellnek, hol a despotizmusnak és az orosz sajátosságoknak hódolt. Napóleon legyőzőjeként azonban csúcsra juttatta az orosz hatalmat, katonái bevonultak Párizsba, ami egyetlen korábbi vagy későbbi orosz/szovjet vezetőnek sem sikerült. Általában a nagy cárok közé sorolják.Az elszántan reformista II. Sándort az utolsó nagy cárnak tartják, ő számolta fel a jobbágyságot 1861 és 1864 között, illetve ő győzte le az oszmánokat az 1877–78-as háborúban. Ezért is nevezik felszabadító cárnak (car oszloboditelj) odahaza és a Balkánon egyaránt, szobrai Finnországtól Bulgáriáig több fővárost díszítenek a mai napig. Kiemelkedő politikai műve ellenére tragikusan végezte, szörnyű kínok közt halt meg az ellene szervezett hetedik merénylet nyomán. A politikai terrorizmus ugyanis a tizenkilencedik századi Oroszországban született, a magukat népboldogító forradalmároknak tekintő szélsőségesek (a későbbi bolsevikok elődjei és példaképei) kevésnek tekintették a nagy cár liberális reformjait.Ellenben az apja, illetve nagyapja szörnyű szenvedésének látványától megrázott III. Sándor és II. Miklós túl soknak tekintették annak liberalizmusát, s I. Miklós vaskezű autokráciáját tekintették példának. Az óriás méretű, két méternél magasabb és 100 kilónál súlyosabb, erős akaratú III. Sándornak ez nagyszerűen sikerült, ő létesítette a KGB-elődjét, az Ohrana nevű politikai rendőrséget, ő építette ki a rendőrállamot, ő indította el a durva oroszosítást, akkor véglegesedett az „Oroszország egy nagy börtön” szemlélet. Könnyen befolyásolható, gyengébb akaratú fiának, II. Miklósnak ez már nehezebben ment, 1905-ben politikai engedményekre kényszerült, kénytelen volt elfogadni a parlament (orosz duma) létrehozását, még ha az más országok parlamentjeihez képest roppant korlátolt hatáskörrel rendelkezett is.Belpolitikailag Putyin leginkább a vaskezű autokrácia, elnyomás és despotizmus tökéletes megtestesítőinek számító I. Miklós és III. Sándor cárokhoz hasonlít, mintsem a liberális-reformista első két Sándorhoz, és ügyesebb teljhatalmú vezérnek tekinthető, mint a hasonlóra törekvő, ámde abban kevésbé „sikeres” II. Miklós.Külpolitikai téren nyilvánvaló a Miklósok és Sándorok közötti különbség. I. és II. Sándor győztesen került ki nagy háborúkból, de azokat az európai hatalmakkal együtt (napóleoni háborúk), vagy azok beleegyezésével (1877–78-os török háború) vívták, vagyis az európai nagyhatalmi koncert (ahogy akkoriban nevezték) részeként. III. Sándor pedig az egész orosz/szovjet történelem egyetlen vezetője volt, kinek uralkodása alatt Oroszország nem vett részt semmilyen háborúban! A két Miklós viszont kevésbé volt szerencsés. A saját hatalmától és az 1848–49-es magyar szabadságharc leverésétől vérszemet kapó I. Miklós viszont egyoldalú lépés mellett döntött, háborút indított a Balkán és Konstantinápoly meghódítására. A nyers hódítási szándék kicsapta a biztosítékot Európában, Nagy-Britannia, Franciaország és az Olaszország elődjének számító Szardínia-Piemonte az Oszmán Birodalom mellé állt, és legyőzte Oroszországot az 1953–56-os krími háborúban, s még a néhány évvel korábbi segítség miatt adós Habsburg-monarchia sem állt melléje, hanem semleges maradt. A Krím eleste és a harctéri vereség oly mély depresszióba kergette az addig makkegészséges cárt, hogy még a háború vége előtt, 58 éves korában elhunyt.II. Miklós még szerencsétlenebb volt külpolitikai katonai vállalkozásait illetően. Könnyű és gyors sikerre számítva, környezete tanácsára 1904-ben háborút indított Japán ellen, de megalázó vereséget szenvedett 1905-ben. Olyannyira, hogy Oroszországban forradalom tört ki, amely majdnem elseperte a cárizmust, s melyet csak komoly politikai engedmények árán sikerült megállítani. Lenin ezt nevezte az 1917-es korszakos események „főpróbájának”, a különféle radikálisok (beleértve azok legszélsőségesebb irányzatát, a bolsevikokat) ugyanis akkor szereztek tapasztalatot, azt tekintették hatalomszerzésük iskolájának. II. Miklós cár azonban cseppet sem okult a japán vereségből és a rendszerét majdnem elsöprő hibából, 1914 nyarán hasonló fölösleges katonai kalandba sodorta Oroszországot, szintén bizalmasai tanácsára, szintén könnyű és gyors győzelemre számítva. Lépésével az Osztrák–Magyar Monarchia és Szerbia közötti helyi konfliktus világháborúvá terebélyesedett, amely korántsem bizonyult könnyűnek vagy gyorsnak, orosz győzelem sem született, a cári rendszert viszont elseperte. Akárcsak azonos nevű dédapja, II. Miklós cár is életével fizetett megfontolatlan katonai kalandjáért, sőt, családja életével is.A nagyhatalmi ambíciókból indított ukrajnai háborújával Putyin leginkább a két Miklós cárhoz hasonlít. Vajon annak következményei is hasonlóak lesznek az ő, a rendszere és Oroszország számára?

Hozzászólások