Arad | Fehér | Hunyad | Krassó | Temes
Jelenidő  |  Álláspont  |  Krónika  |  Sport  |  Gazdaság  |  Kultúra  |  Ifi  |  Egészség  |  Hitélet
Péntek, 2020. október 23., 04.58

Emlékezés szeretteinkre

Írta: Ujj János
2020. szeptember 22., 17.33 Kedd / Arad

Lelki fájdalom a földi búcsú családtagjainktól, ismerősöktől, barátoktól.  Még a hívő kereszténynek is, aki az elválást csak időlegesnek tekinti, mert hisz egy másik dimenzió létezésében (mindegy, minek nevezi), az öröklétben. Ettől függetlenül fáj az időleges búcsúzás. Amikor valakinek a közeléből egy pillanat alatt kiesik a mindennapjaihoz hozzátartozó rokon, barát.  Akinek utolsó földi útja olyan lehangoló, a múlandóságunkra emlékeztet.

Kezdetben gyötrően, majd lassan oldódó fájdalommal emlékezünk az eltávozottra. A temetést követően előbb gyakrabban, majd mind ritkábban látogatunk a sírkertbe. Végül belenyugszunk a megváltoztathatatlanba. A lelki megnyugvást meghozza az idő.

A keresztényeknek évente legalább egyszer, a Halottak napján illik felkeresni hozzátartozóik sírját, haláluk évfordulóján egy istentiszteleten megemlékezni róluk. Sokaknak ennyire korlátozódik az elhunyt ősök tisztelete. Talán még ennyire sem! (Tudok olyan külföldön élő személyről, aki a temetés óta egyetlen egyszer sem ment ki szülőanyja sírjához, bár többször is megfordult idehaza. Nem is gondoztatja azt.) Az idő teltével a temetőbe egyre ritkábban jutunk ki. Mellesleg a temetőinkben helyenként térdig érő gaz borítja a mellékutakat. (Az ezért fizetett ottani illetékesek véleménye: adjunk néhány lejt a „fiúknak”, azok majd megoldják.)

Az őstörténelem iránt érdeklődők tudják: évezredekkel ezelőtt bevett szokás volt, hogy a halottakat a kunyhó közepén álló tűzhely alá hantolták el. Hogy mindig ott maradjanak a család közelében, a túlvilágról segítsék hozzátartozóikat. A természeti népek (már amelyek megmaradtak!) egy része mindmáig megőrizte ezt a temetkezési úzust. A keresztények a 18. századig a templomok köré, a cinterembe temették halottaikat, így sűrűn látogathatták sírjukat. A népességrobbanás, a modern kor az otthonoktól távolra, a települések szélére száműzte a sírkerteket, benne az elhunytakkal.

Egy aradi templomban szép szokást honosított meg a lelkiatya: az egyik mellékoltár előtt egy tartón mécsesek sorakoznak, amelyet a szentmisére járó hívők elhunyt szeretteik emlékére meggyújthatnak, majd elmondanak egy imát az ő lelki üdvükért. Az itt maradottaknak, ha másakor nem, így bizonyosan gyakrabban jutnak eszükbe a körükből eltávozottak.  Felemelő, hogy minden vasárnap félszáz, vagy annál több mécses világít a kovácsoltvas tartón, ilyen sokunknak ötlenek emlékezetébe az elhunyt szerettük képe.

A fentiek akkor jutottak eszembe, amikor az utóbbi időben több személytől is hallottam, hogy jó nevű aradi családok külföldre szakadt leszármazottjai árulják a temetők központi helyén lévő sírhelyeiket, sírkertjüket, a művészi értékű emlékművekkel együtt. Bárkinek! Jó pénzért még halottainkat is kiárusítjuk?

Szóljon hozzá
CAPTCHA Image
Jelen
Puskel Péter
Communitas
www.mti.hu
www.hirkereso.ro
www.hirtv.hu