Ujj János

Olvasom, hogy Gyergyócsomafalva polgármesteri hivatalát diszkriminálásért megbüntetik. Mármint azért, mert csak magyar nyelven adja ki a községi tanács határozatait.

A napimádók, a strandot szeretők, a nyaralók idén nem panaszkodhatnak az időjárásra. Napsütés volt bőven, barnulhattak az arra vágyó hölgyek, urak.

Nincs olyan hónap, hogy ne kapjunk valamilyen felszólítást, szerződés-módosítási javaslatot, új (nagyszerűbb, hatékonyabb, gazdaságosabb) árajánlatot valamelyik szolgáltatótól.

Egy baráttól kaptam olvasni egy beszélgetést. Sportlapban jelent meg, két részletben. Egy egykori sportvezető vallomását önmagáról, a hazai futballról. És egyebekről.

Amióta megjelent a lapban Jámbor Gyula jegyzete arról az ominózus kiemelt (valószínűleg nem egyedi) nyugdíjról, folytonosan azon jár az eszem. Nem, irigylem az illetőt, de el nem tudom képzelni, mit lehet kezdeni annyi pénzzel.

Barátommal kutyasétáltatás közben szinte minden reggel néhány mondatban megbeszéljük az előző nap(ok) politikai eseményeit, a Dâmbovița partján történő furcsaságokat, a sporteredményeket, a város ügyes-bajos dolgait.

Olvasom, hallom, hogy a caracali gyilkossági (?) eset kirobbanása óta megroppant az ország lakosságának az állami szervekbe vetett, eddig sem különösebben erős bizalma.

Olvasom az újságban, nézem a tévében a pamplonai bikafuttatást. (Szerencsére a híradókban csak rövid részleteket mutatnak.) Kilenc napon az utcákon őrjöngő tömeg fogadja a nyolc-nyolc szerencsétlen állatot, amelyek riadtan menekülnének, ha lenne hova. De számukra csak egyetlen út van: végigrohanni a tömeg között az arénáig, ahol aztán újabb őrjöngő tömeg előtt módszeresen megkínozzák őket, s végül véresen megkapják a kegyelemdöfést a matadortól.

Egyik román barátom tíznapos törökországi nyaralását követően meséli élményeit. A külföldön átélt kellemeseket. Nem a kényelmet, a vendég iránti mindenre kiterjedő figyelmességet, nem a menüt emeli ki, hanem az olyan „apróságokat”, amelyeket idehaza sohasem tapasztal.

Egy kedves ismerős állított meg a minap, s felvetette: ha a nyugati országokban olyan nagy a szakemberhiány, képviselőik miért nem jönnek el a görögországi, szerbiai, montenegrói, olaszországi törvénytelen bevándorlótáborokba, s emelik ki a tömegből a nekik szükségeseket.

Hogy a diktatúrában kutakodtak magánéletünkben, ellenőrizték a párt, avagy a haza iránti hűségünket, véleményünket a vezetőkről, az még a legnaivabb polgár számára is ismert volt. De hogy az agyondicsért nyugati úgynevezett demokráciában is hasonló a helyzet, azt el sem tudtuk képzelni!

Bevallom, Ursula von der Leyen elnöki jelölését követően sebtében fogalmaztam meg az első sorokat. De nem fejeztem be, s nem mertem leközölni, nehogy elkiabáljam az örömhírt, mielőtt az Európai Parlament is áldását adja a kinevezésére.

Már-már közröhej tárgya az, ami a hazai belpolitikában történik. Illetve az is, ami nem történik.

Ahhoz hozzászoktunk, hogy a bulvársajtó a szenzációhajhászó híreket, vagy álhíreket (a régi sajtónyelv szerint „kacsákat”) röppent fel, azokkal igyekszik felkelteni, lekötni az olvasók, hallgatók, nézők figyelmét.