Ujj János

Nem kell jósnak lenni ahhoz, hogy minden józanul gondolkodó hazai állampolgár belássa: az elmúlt három esztendő nem kerül be a kormányzási sikertörténetek közé.

Minden társadalmi rendszer inkább előbb, mint utóbb kitermeli a maga bürokratikus intézményeit, amely a rezsim erodálódásával csak elmélyül. Aki azt hiszi, hogy mindez csak újkori találmány, az téved, elég csak elolvasnia Shakespeare Hamletjének elhíresült monológját.

Ahogy tapasztalom, bár nem kötelező, nálunk a diákság túlnyomó többsége részt vesz a vallásoktatásban. Ortodoxban, római katolikusban vagy protestánsban. Hála Istennek, mert, ha keresztény hitben talán nem is gyarapodnak, erősödnek (erről korábban írtam egy jegyzetet), de azért alapvető ismereteket szereznek a kereszténységről.

Hallom az egyik hírműsorban, hogy a 2016–2018 között az Olaszországba bevándoroltak közül hányan integrálódtak. Vagyis hányan dolgoznak, hányan végeznek hasznos munkát.

Olvasom, hogy a román államelnök az RMDSZ küldöttségével való minapi találkozón arra sem méltatta a messze a legnépesebb hazai kisebbséget, hogy érdeklődjön az államelnökjelöltjük személye iránt. Vulgárisabban erre szokták mondani: magasról tesz ránk.

A nemzetközi labdarúgó fórum nem először büntette meg a román meg a magyar labdarúgó-szövetséget a szurkolók fegyelmezetlensége miatt. A rasszista, gyűlöletkeltő bekiabálások, a skandálások, tárgyak bedobálása okán.

Kezembe tartom a Szabadság-szobor Egyesület révén évekkel ezelőtt indított Emlék a szülőföldről című sorozat 6., Lehoczky Attila szerkesztette füzetét. Alcíme: Az Arad megyei helytörténeti körök összegyűjtött írásai. Fogadni mernék, hogy az olvasók többségének, fogalma sincs arról, hogy a megyében egyáltalán léteznének helytörténeti körök a magyar tannyelvű, vagy a magyar tagozatos iskolákban.

Azon most már nem csodálkozom, hogy Nyugat Európa országaiban a közmédia csak a kormány jóváhagyta híreket továbbítja. Abban a formában, ahogyan a hatalmon lévő párt, csoport érdekeinek megfelel. Éppen úgy, mint mifelénk a „szocializmus” éveiben. Akkor minden polgár szemellenzőt kapott, csak azt láthatta, amit a kommunista hatalom engedélyezett. Amit nem, az nem is létezett!

Minap, miközben egy, a témába vágó fejtegetést olvastam, egy találó zsidó szólásmondás jutott eszembe.

Barátokkal beszélgetünk a világ erkölcsi romlásáról. Abban egyetértünk, hogy bár a történelem során egyetlen társadalom sem volt erkölcsileg tökéletes, de a mostani állapotok minden eddigit alulmúlnak.

Nézem a híradásokban az ismét fellendült illegális bevándorlási hullámról készült tudósításokat. Migránsok nyilatkoznak arról, miként kerültek a menekülttáborba.

A szombat esti kutyasétáltatás útvonalát úgy igazítom, hogy a belvárost is érintsük, lássuk az ünnepi kivilágítást. Mire odaérünk, Tappancs illedelmesen elvégezte dolgát (én feltakarítottam utána), nem kell aggódnom, hogy az „úri közönség” előtt teszi le védjegyét.

Nem tudom, akad-e olyan tantervkészítő pedagógus, aki valaha felmérte azt, hogy az iskolában elsajátítandó tananyagból mennyit hasznosít élete folyamán egy átlagdiák.

Valamelyik reggel séta közben barátommal az előző napi sporteseményeket tárgyaltuk, amikor egy ismeretlen jelentős hangerővel minősíthetetlen hangnemben ránk támadt, amiért magyarul beszélgettünk.