Ujj János

Olvasom, hallom, hogy a caracali gyilkossági (?) eset kirobbanása óta megroppant az ország lakosságának az állami szervekbe vetett, eddig sem különösebben erős bizalma.

Olvasom az újságban, nézem a tévében a pamplonai bikafuttatást. (Szerencsére a híradókban csak rövid részleteket mutatnak.) Kilenc napon az utcákon őrjöngő tömeg fogadja a nyolc-nyolc szerencsétlen állatot, amelyek riadtan menekülnének, ha lenne hova. De számukra csak egyetlen út van: végigrohanni a tömeg között az arénáig, ahol aztán újabb őrjöngő tömeg előtt módszeresen megkínozzák őket, s végül véresen megkapják a kegyelemdöfést a matadortól.

Egyik román barátom tíznapos törökországi nyaralását követően meséli élményeit. A külföldön átélt kellemeseket. Nem a kényelmet, a vendég iránti mindenre kiterjedő figyelmességet, nem a menüt emeli ki, hanem az olyan „apróságokat”, amelyeket idehaza sohasem tapasztal.

Egy kedves ismerős állított meg a minap, s felvetette: ha a nyugati országokban olyan nagy a szakemberhiány, képviselőik miért nem jönnek el a görögországi, szerbiai, montenegrói, olaszországi törvénytelen bevándorlótáborokba, s emelik ki a tömegből a nekik szükségeseket.

Hogy a diktatúrában kutakodtak magánéletünkben, ellenőrizték a párt, avagy a haza iránti hűségünket, véleményünket a vezetőkről, az még a legnaivabb polgár számára is ismert volt. De hogy az agyondicsért nyugati úgynevezett demokráciában is hasonló a helyzet, azt el sem tudtuk képzelni!

Bevallom, Ursula von der Leyen elnöki jelölését követően sebtében fogalmaztam meg az első sorokat. De nem fejeztem be, s nem mertem leközölni, nehogy elkiabáljam az örömhírt, mielőtt az Európai Parlament is áldását adja a kinevezésére.

Már-már közröhej tárgya az, ami a hazai belpolitikában történik. Illetve az is, ami nem történik.

Ahhoz hozzászoktunk, hogy a bulvársajtó a szenzációhajhászó híreket, vagy álhíreket (a régi sajtónyelv szerint „kacsákat”) röppent fel, azokkal igyekszik felkelteni, lekötni az olvasók, hallgatók, nézők figyelmét.

Azt hiszem, hogy az utóbbi hat-hét évtized hazai eseményeit higgadtan elemzőknek elégé nyilvánvaló, hogy állandó a regnáló hatalom kisebbségek megfélemlítését célzó politikája.

Az Ady Endre versében használt kifejezés jutott eszembe most, miután lezajlottak a választások az Európai Parlamentbe, s nyilvánvaló, hogy átalakulás előtt áll az intézmény.

Jó néhány évvel ezelőtt egy híres-hírhedt többségi volt céhtárs, a nagy nemzeti nekibuzdulásban nyilvánosan avval vádolt meg, hogy helytörténeti írásaimban visszasírom a kisebbségeket elnyomó Monarchiát.

Száz esztendeje, mióta kisebbségbe kerültünk, folyton hátrálunk. Reagálás nélkül tűrtük, hogy a békeszerződések előírásai, az írásbeli megállapodások ellenére megváltoztassák települések, régiók etnikai összetételét.

Nagyjából befejeződtek az idei focibajnokságok minden szinten. Csak a sportok laikus szerelmeseként nézegetem a végső bajnoki tabellákat. Azt hiszem, nem csak nekem tűnnek fel azok a hatalmas különbségek, amelyek az első és utolsó helyezettek között fellelhetők.

Vannak szenvedélyes gyűjtők, akik személyekhez, eseményekhez, helyszínekhez stb.. kapcsolódó emléktárgyakat gyűjtenek. Érmekért, ruhadarabokért, plakátokért, hangszerekért, hanglemezért, s ki tudná felsorolni, hogy még miért mesés összegeket ajánlanak árveréseken. Mert ez a szenvedélyük. És van nekik miből!