Nézem az egyik jegyzetemben már említett történelmi dokumentumfilm-összeállításokat sugárzó csatornán a második világháború utolsó hónapjairól szóló részeket. Köztük azokat, amelyek a szövetségesek felszabadította német koncentrációs táborokról készültek. A borzalmas felvételek olyan megrendítőek, hogy részleteit, a hullahegyeket, a hullákat a közös sírba dózeroló képeket takarják. Nem csodálom, hogy a felszabadító amerikai, angol, francia hadseregben, majd az egész társadalomban a nácizmus kifejezés egybefonódott ezekkel a képekkel: a milliók elpusztításával, a gázkamrákkal, a kíméletlen brutalitással. A koncentrációs táborok környékén lakó, a felszabadítók odavezényelte, a tényekkel szembesülő civil német lakosságot is elborzasztotta a látvány. (Bár nem hinném, hogy mindaddig egyáltalán nem értesültek a szögesdrót-kerítésen belül történő borzalmakról!)
A nyugati társadalom a mai napig megőrizte averzióját minden fasiszta, nemzeti szocialista politikai szervezkedéssel szemben. A nyugati országokban tilos a faji diszkrimináció minden formáját vállaló pártok alapítása, betiltották az NZ és fasiszta párt valamennyi szimbólumának használatát is.
Csakhogy ugyanaz a társadalom egyszerűen nem akar tudomást szerezni a Közép- és Kelet-Európában több évtizeden keresztül regnáló kommunista rendszerek kegyetlen valóságáról. A szovjet gulágokról, a szocialista országok mindegyikében működő megsemmisítő munkatáborokról, az „átnevelő” börtönökről. Nálunk a Duna-deltáról, a Duna–Fekete-tenger-csatornáról, a Duna szigeteiről, a magyarországi Recskről. A „szocialista” országok ezen táboraiban milliók pusztultak el. Sokkal többen, mint a német haláltáborokban. Ennek ellenére nem hallottam arról, hogy valamelyik európai fórum küldöttséget menesztett volna, hogy megvizsgálja ezeknek a valós történetét, fényt derítsen a részletekre. Ezek, a német haláltáborokhoz hasonló, olykor azt túlhaladó tettek felett szándékos közömbösséggel siklik el a Nyugat.
Pedig mindezekről léteznek nemcsak a túlélők szóbeli vallomásai, hanem közvetlen, kézzel fogható bizonyítékok is. A sarkkörön túli munkatáborokban, a fagyott földbe temetett elpusztultak, meggyilkoltak holttesteit ugyanúgy ki lehet(ne) ásatni, mint az évezredekkel ezelőtti mamutokét. A politikai foglyokat, a rendszer ellenségeinek tartott személyeket befogadó egykori romániai börtönök (Máramarossziget, Szamosújvár, Pitești stb.) a mai napig tanúskodnak a szocialista rendszer „humanizmusáról”. A budapesti Terror Háza a nyilaskeresztesek tettei mellett a kommunisták elborzasztó kegyetlenkedéseit mutatja be az oda látogatóknak. Soha egyetlen nyugati Európai Parlamenti-képviselő sem tette tiszteletét. Még kíváncsiságból, vagy az 1956-os magyar forradalom hősei iránti főhajtásból sem.
A világszerte feltárt elborzasztó méretű tények, népirtások (Kína, Laosz) ellenére, a nyugati országokban működhetnek a kommunista pártok (még az Európai Parlamentben is bekerültek képviselői), azokat nem minősítették sem háborús bűnösnek, sem emberiség-ellenesnek. Pedig nagyságrenddel több vér tapad elvbarátaik kezéhez, mint a náciknak. A véreskezű Leninnek, az elvet kidolgozó Marxnak szobrot is emelhetnek! Sokan ma is a kommunista világrend megteremtéséről álmodoznak.
Mikor jön meg végre az emberiség esze?
