Visegrádi együttműködés

Ünnepélyesen emlékeztek meg Magyarország, Csehország, Lengyelország és Szlovákia államelnökei a harminc évvel ezelőtt megalakult visegrádi együttműködésre. Az államközi együttműködés 1991 februárjában öltött intézményesített formát Antall József akkori magyar kormányfő kezdeményezésére, Vacláv Havel csehszlovák és Lech Walesa lengyel államfők részvételével.

A történész végzettségű Antall József az évszázadokkal korábbi királytalálkozót tekintette követendő példának. 1335 őszén Károly Róbert magyar király a visegrádi várba hívta meg sógorait, Luxemburgi János cseh királyt és Nagy Kázmér lengyel királyt. A királytalálkozó egyik fontos célkitűzése a cseh és a lengyel koronák közötti viták elsimítása volt, melyre a mindkét érdekelttel családi rokonságban lévő magyar király nagyszerű közvetítőnek bizonyult. A három ország politikai egyeztetése – pontosabban a Habsburgok uralmi céljainak közös elhárítása – és a háromoldalú gazdagági kapcsolatok megerősítése szintén fontos eredmények voltak, melyek hosszú távra határozták meg a magyar–cseh–lengyel viszonyt. A visegrádi királytalálkozó még szorosabbra fűzte a dinasztikus kapcsolatokat: a házigazda Károly Róbert Mária nevű unokája például Luxemburgi János Zsigmond nevű unokájához ment feleségül, s azáltal Luxemburgi Zsigmond a magyar és cseh koronát is megszerezte. Károly Róbert másik leányunokája, Mária húga, Szent Hedvig pedig a lengyel koronát örökölte, majd a Jagelló Ulászló litván nagyfejedelemmel kötött házassága révén a tekintélyes Jagelló dinasztia a magyar és a cseh koronát is megszerezte a lengyel (és a litván) mellett, s – Mátyás király intermezzójától eltekintve – egészen a szerencsétlen sorsú II. Lajos mohácsi vesztéig viselte.

1991 februárjában már nem a királyok dinasztikus kapcsolatai voltak meghatározók, hanem a fél évszázados kommunista iga alól frissen felszabadult országok geopolitikai megfontolásai. 1991 februárjában még mindhárman a Varsói Szerződés és a KGST tagjai voltak, melyeket csak 1991 nyarán számolták fel. A Szovjetunió is létezett még, sőt, Magyarországon, Csehszlovákiában és Lengyelországban még ott voltak a szovjet csapatok. Budapest, Prága és Varsó azonban nyugatra tekintett, a NATO- és EU-csatlakozást fogalmazta meg geopolitikai prioritásnak. Mindhárom fővárosban úgy látták, hogy a száznyolcvan fokos fordulatot, az egyik politikai-katonai tömbből a másikban való átállást könnyebben vihetik véghez, ha összehangolják lépéseiket, mintsem külön-külön próbálkoznának. Csehszlovákia 1993-as kettéválása nyomán az együttműködés visegrádi négyekké változott, a nagy múltú Magyarország, Csehország és Lengyelország mellett az önálló államiság terén újonc Szlovákia megjelenésével.

A harminc évvel ezelőtti kezdeményezés sikeresnek bizonyult, az új évezred elejére mind a négy ország NATO- és EU-taggá vált, s azzal a visegrádi együttműködés háttérbe szorult. Egy évtizedig jóformán csak papíron létezett, amíg a 2015-ös nagy migránsáradat újjá nem élesztette. Az EU-t elárasztó migrációt egyaránt ellenző Budapest, Prága, Varsó és Pozsony számára akkor tudatosult, hogy együttműködve, összehangolt állásponttal az EU-n belül is sokkal könnyebben érhetik el céljaikat, mint külön-külön. Végül is együttvéve a mintegy 64 millió lakosú V4-övezet az EU negyedik (és Európa ötödik) legjelentősebb gazdasága, s politikai befolyása is számottevő. Jelenleg a V4-k a hagyományos európai értékek első számú védőbástyájának tekinthető, a mélyreható „társadalmi mérnökséget” eredményező, Nyugaton tomboló balliberális elmebaj önkényes kiterjesztésének legjelentősebb akadálya. Visegrád révén Közép-Európa az európai normalitás erődjévé vált.