Arad | Fehér | Hunyad | Krassó | Temes
Jelenidő  |  Álláspont  |  Krónika  |  Sport  |  Gazdaság  |  Kultúra  |  Ifi  |  Egészség  |  Hitélet
Kedd, 2021. december 07., 22.53
https://kolozsvar.mfa.gov.hu/page/kerelembeadas

Babus néni – egy a százból

2008. szeptember 23., 13.45 Kedd
A számok bűvös erővel bírnak. Rögzítenek kort, távolságot, születési időpontot, népszámlálási helyzetképet, és legyen bár gyermek vagy felnőtt, mindenki idejében megtanulja, hogy az életben figyelni kell a számokra.


Egyesek szerint hozhatnak szerencsét, de a balsorsot is magukban hordozzák, nem mindegy, hogy párosak-e vagy páratlanok, növekvő, avagy csökkenő-e a sor, amelyben elhelyezkednek.

Mi tagadás, útjai, munkája közben az újságíró annak örül, ha népes közösséggel találkozik, ha a szokásos, kissé éneklős “jó napot kívánok” köszönést sok gyerekszájból hallja az iskolában, örül a falunapoknak, amikor magyaros ízektől gőzölög tízegynéhány bográcsos, a hagyományőrző néptánccsoportnak, a százakat vonzó templombúcsúnak... Nos, Temesfüves (Fibis) nem ilyen.
A krónikás azonban nem tehet és nem is tesz különbséget testvér és testvér között, neki egyformán kedves minden település. Ugyanúgy, mint a papnak. Andó Attila főtisztelendő szívéhez is ugyanolyan közel áll a filia, nevezetesen Temesfüves, mint a lippai plébánia. Róla mondotta négyszemközt Lazarné Bene Anna, hogy a plébános nem félti a kezét a fizikai munkától, ha a templomról van szó, mindenre van gondja, és mindent maga akar elvégezni.
Az ő véleményét azonban megelőzte Andó plébános úré, aki eleve tájékoztatott: “Keresse meg Babus nénit, ő minden kérdésben járatos, kötődik a falujához, ragaszkodik a templomhoz, ő a jobbkezem.”

Ezek után egyenesen tőle, a nyílt tekintetű, megnyerő mosolyú asszonytól kérdeztem: ki is tulajdonképpen Lazarné Bene Anna, vagyis Babus néni?

– Egyetlen szóval válaszolhatok: mindenes – mondotta. – Kevés a magyar, mindössze százan vagyunk. Mivelhogy nincs plébániánk, filiaként tartanak nyilván, csak kéthetente jön hozzánk misézni a tisztelendő úr, segítek hát neki. Valamikor édesapám, Bene András volt a kaszír, ő végezte azt a munkát, amit most én, ő fogadta a püspököt, ha ellátogatott a falunkba. Vallásosak voltak a szüleim, és minket, gyerekeket is ilyen szellemben neveltek. Csakhogy idővel megfogyatkoztunk, és én arra gondoltam, a százból lennie kell valakinek, aki szót ért az emberekkel, és felvállalja a templomi ügyeket, hisz a hit olyan kapocs, ami összetart bennünket, magyarokat. Az utóbbi hetekben-hónapokban a templomjavításra gyűjtögettük a pénzt. Voltak olyan hangok, hogy minek áldozzunk rá a nyomorúságos kis nyugdíjunkból, hisz a többség idős ember, nekünk már úgy jó, ahogy van. Igyekeztem a lelkükre beszélni: ne legyünk hűtlenek a templomunkhoz, ahol eddig mindig együtt ünnepeltünk, ide hoztuk örömünket, bánatunkat. A templom erősíti bennünk a hitet, az imádságban, énekeinkben őrizgethetjük az anyanyelvünket, segít megmaradni annak, akinek születtünk. Susány Erzsébet, az egykori kántorunk, akinek tekintélye volt a faluban, mielőtt meghalt, azt mondta nekem: “Babus, ne hagyd a templomot!” Ezzel rám testálta annak a gondját, és én elvállaltam. Most az ő leánya, Susány Katalin, a harangozó a segítségem. Ő még könnyedén felpattan a biciklijére és körbeszaladja a falut, ha intézkedni kell. Talán elég, ha ennyit mondok: három hónapon át főztek az itteni családok a templomot renováló mestereknek...
Lazarné Bene Anna gondolatai hol visszakanyarodnak, hol előreszaladnak az időben. A múltból nem lehet kitörülni az egykori Temesfüvest, ahol a nagyszülei voltak az első jegyespár, akik a felépült új templomban esküdtek. A vegyes lakosságú faluban mindennek megvolt a maga rendje, a templomban például a bal oldali padsorokban ültek a német, a jobb oldaliban a magyar hívek, az utcák, a házak gondos gazdákra vallottak. Magyar oktatás csak összevont elemi osztályban működött, de Babust Lippára íratták a szülei, hogy anyanyelvén tanulhasson tovább. A zárdaépületben működő internátusból rövid út vezetett a radnai templomhoz, és ő nem sokat törődött a tiltásokkal! Az aradi vagy a kolozsvári magyar iskola lett volna a következő állomás, de a szülők anyagi helyzete nem tette ezt lehetővé. És az akkori Babus megértette, hogy a bátyjának nagyobb szüksége van az iskolára, őt kell tovább taníttatni, mert a fiúgyerekből családeltartó lesz...

Imádkozni meg számolni ma is az anyanyelvén szokott. A jelenből meg a jövőből nem iktatja ki a reményt Babus néni, noha nem emlékszik, hogy mikor volt utoljára magyar esküvő a faluban. De Isten útjai kifürkészhetetlenek...

Egy asszony ő a temesfüvesi száz magyar közül, aki jól bevéste az agyába, hogy csak azt veszítjük el, amiről önként lemondunk!
Szóljon hozzá
CAPTCHA Image
Jelen
Puskel Péter
Communitas
www.mti.hu
www.hirkereso.ro
www.hirtv.hu