Arad | Fehér | Hunyad | Krassó | Temes
Jelenidő  |  Álláspont  |  Krónika  |  Sport  |  Gazdaság  |  Kultúra  |  Ifi  |  Egészség  |  Hitélet
Kedd, 2021. január 26., 05.01
Pacsuli-történet egy erdélyi hagyományról

„Én kis kertészlegény vagyok”

2020. április 12., 18.10 Vasárnap

Iskolába még nem jártam, locsolkodni már igen. Ötéves lehettem, szépen felöltöztettek, választékot fésültek a hajamba, és elmentünk Juciékhoz locsolkodni. Mélyen átéreztem a dolog jelentőségét, amúgy nem kerítettek volna az esetnek ekkora feneket. Kaptam egy kölnis üveget, és betanították nekem a verset. Becsengettünk. A nagymama jött ki. Mi, apámmal, mondtuk, hogy hervadt rózsát láttunk. A nagymama erre előhívta Jucit, mondván, hogy itt a fagallér. Elcsodálkoztam, mert tudtam, hogy helyesen gavallér kellene, hogy legyen, de apám mondta, hogy csak viccel a nagyi. Ja, úgy, hát persze, nagyon vicces! Nem gavallér, hanem fagallér. Na most kell a vers, ösztökéltek. Izgultam rendesen, nehogy felsüljek, és már mondtam is: „Kicsi vagyok, székre állok, boldog új évet kí...” – Nem ezt! Ez egy másik. Mondd az igazit! – Jó, akkor „Én kis kertészlegény vagyok...” – Adj a fagallérnak egy pirostojást! Láttam Juci szemén: „Hogyisne! Én festettem, olyan szép piros, miért adnám oda ennek a majomnak?” ... Beletettük a tarisznyába, még ettünk egy buktát, és dolgavégezetten indultunk haza. Csak otthon vettem észre, hogy Juci visszavette a szép pirostojást a tarisznyából... Ilyenek ezek a nők! Gondolhatnánk, hogy örökre tanultam az esetből. Nem így lett!

Az ünnepet a nyúl, tojás, kölni háromszögére szoktuk egyszerűsíteni, pedig ennél sokkal több. Passiójáték, olaj-, víz- és étekszentelés. Virág vagy zöld ág ajándékozása.

Erdélyben tovább él a pogány korból a tűzszentelés is, vagy a határkerülés rítusa. A virágvasárnapi istentiszteletre a legények már bokrétás kalappal mennek, utána a táncmulatságba. A bál végeztével a lányok igyekeznek haza, hogy terített asztallal, borral, pálinkával várják a legényeket. Ezek zeneszóval járnak lányos házról lányos házra. Ebből csökevényesedett el a vers, amit itt, a városban szajkózunk. A spiritualizmus magasztos pillanatáról szól. Fiatal fiúk és lányok öröméről, mikor ünneplő ruhában és dobogó szívvel indulunk, hogy belenézzünk azokba a szemekbe, amelyekről álmodoztunk. Ezek a délelőttök nem voltak híján jókedvnek, tréfának, kapatosságnak. Már vártuk, és kitörölhetetlen élményeket véstek emlékezetünkbe. Mindannyiunknak megvannak a saját történeteink. Háromnapos ünnep, mint a karácsony. Itt, a Kárpát-medencében különösen él a hagyomány. „Egyik napon Tamás vagyok, Másik napon Júdás vagyok, Kakasszónál Péter vagyok, átokverte, szerencsétlen, nagypéntekes nemzet vagyok”, vetíti ki Wass Albert a passió lélekjátékát a transzilván örökségre. Jeles költőink, Dsida Jenő, Juhász Gyula, Kosztolányi és a klerikális Pilinszky versben idézik a feltámadás csodáját.

Estefelé már az élményektől és a sok különféle házilikőrtől („ezt feltétlenül meg kell kóstolnod!”) fáradtan összeszámoltuk a zsákmányt, és irigyen néztük, ha a másiknak több jött össze. A család orrvérzésig rakott krumplival erősítette magát a nagyböjt után. A lányok kimosták hajukból a sokféle pacsuli émelyítő elegyét.

A pirostojás színével Jézus kiontott vérére emlékeztet, de a tojásfestés önálló művészetté nőtte ki magát. Festik, hímezik, karcolják, még meg is patkolják. Némelyik műalkotáson 150 órát is dolgoznak. Hihetetlen, mert a tyúk simának tojja, ez még nem műtárgy, hiába kotkodál hozzá. Amúgy is tisztázatlan, hogy ha a tyúk tojja, miért a nyúl hozza.

A niceai zsinat határozta el Jézus születése után 325-ben, hogy mindenütt ugyanazon a napon ünnepeljenek a keresztények, nevezetesen a tavaszi napéjegyenlőség utáni első holdtöltét követő vasárnapon. Ez csillagászatilag így nem stimmel, ezért 1581-ben kánonban rögzítették naptári helyét. Az ortodox egyházak számítása maradt a Gergely-naptári reform előtti Julianus-eljárás. Innen az eltérés, amely lehet egy, de akár öt hét is.

Történt egy napsütötte pravoszláv húsvétvasárnapon, a házban, ahol laktunk. Anyósom kiment az udvari körfolyosó emeleti részére, ahonnan barátságosan köszöntötte a földszinti jó szomszédot. „Jó reggelt, szép időnk van, nem igaz?” – „Hristos a înviat, doamnă Ella” (a Megváltó feltámadt). Igenám, de Ella román tudása nem adta ki az obligát választ: „Adevărat, a înviat” (valóban feltámadt). E helyett zavarában csak azt válaszolta: „Da, da, am auzit deja și eu” (igen, igen, már hallottam én is). Tisztán emlékszem, gurultunk a nevetéstől.

Ha igaz, Parajdon nem rózsavizet, hanem hideg sonkalevet zúdítottak a menyecskék nyakába vederből. Mi, aradi legények ennél finomabbak voltunk. Krúdy Gyulát idézve otkolonnyal dolgoztunk. Én ennél is tovább lépve elmentem egyenesen Kölnbe, mert ott a csapból is kölnivíz folyik, ami a karnevál és a dóm mellett a város szimbóluma. A kölni és környékbeli aradiak hűen ápolják a locsolkodás itt ismeretlen hagyományát. Már nem járunk házról-házra, mert az alkohol hagyományát is ápoljuk. Összejövünk hol itt, hol ott, és lerendezzük a dolgot az otthoni protokoll szerint.

Azt hittem, hogy rutinos locsolkodóvá nőttem az évek során, de – be kell látnom – nem így van.

Történt pedig, hogy egy húsvéthétfőn, útban a bulira, még beugrottam egy lányos házhoz, ahol a menyecske bevallotta, hogy lusta volt tojást festeni. Kiszúrta a szememet egy csokitojással, amit én hanyagul a jobb nadrágzsebembe süllyesztettem. Mikor megérkeztem barátaimhoz, kicsit még jópofiskodtam, de utána már locsolkodni kellett. Benyúltam, hát öltönynadrágom jobb zsebébe, hogy előkapjam a kölnis üveget, hadd essünk túl rajta. Nem is tudom, hogy írjam le! Kivéve zsebemből kezemet, sokkolva láttam, hogy egy félreérthető színű massza mindenemet összekente. Igen, megolvadt a csokitojás. Ott álltam zavarodottan, nyakig úgy... Kedves barátnőnk, egykori kedves tanárom felesége, felismerve a helyzetet, nevetve sietett a segítségemre. „Ugyan, add ide a nadrágod, bedobom a gépbe, megszárítom, ki is vasalom. Negyedóra az egész.” Hát jó, beleegyeztem. Ott üldögéltem, öltönyben, fehér ingben, nyakkendővel, szőrös lábbal, sötét fuszeklibe szerelve, és jókedvűen poharazgattunk. Ekkor lépteket hallottunk az emeleti lépcső felől. Barátnőnk tiszteletre méltó édesanyja, Gittu néni közeledett. Egy igazi aradi úriasszony, grand damme, kékvérű hölgy, akivel jó baráti kapcsolatban voltam. Na, de nem így! Hogy magyarázzam meg neki: locsolkodni jöttem a lányához nadrág nélkül?! Eltűntem hát egy Sandokán-ugrással az öblös fotel mögé, és csak deréktól felfelé vigyorogtam. Üdvözöltük egymást, szellemeskedtem, amennyire sikerült, de a szoba közepén állva feltette a kérdést: „Hagynál elhervadni?” Nem volt mit tenni. Egy életem, egy halálom, előléptem a fotel mögül, és máris mondtam a verset: „Szép ünnep a húsvét, tavaszi, nem őszi, szabad-e locsolni ... vagy csé pizda möszi?” Megmondom őszintén, érezni lehetett, hogy a levegőben egy kérdés lebeg, amint végigmér tetőtől – hát igen – talpig. Szolid neveltetése a francia kisasszonyoknál nem tette lehetővé, hogy kérdezzen. Elbeszélgettünk a szép tavaszi időről és régi húsvétok lassan feledésbe homályosuló „fagallérjairól”. Aztán visszakaptam a nadrágomat. És leültünk megenni a húsvéti sonkát.

Kövér Péter

 

Szóljon hozzá
CAPTCHA Image
Jelen
Puskel Péter
Communitas
www.mti.hu
www.hirkereso.ro
www.hirtv.hu