Arad | Fehér | Hunyad | Krassó | Temes
Jelenidő  |  Álláspont  |  Krónika  |  Sport  |  Gazdaság  |  Kultúra  |  Ifi  |  Egészség  |  Hitélet
Szerda, 2020. augusztus 12., 03.58
Beszélgetés főtisztelendő Szilvágyi Zsolt plébánossal

Öt kérdés, az adventi koszorú négy gyertyája mellé

Írta: Réhon József
2013. december 21., 12.00 Szombat / Arad, Temes

Szilvágyi Zsolt, Aradon született, 2001-ben szentelték pappá. Jelenleg, Temesvár-józsefvárosi plébános.

 

– A húsvét előtti böjti időszak, a pünkösd előtti Szentlélekvárás és az advent kiemelt eseményei a római katolikus liturgiának és a vallásukat gyakorló hívő embereknek. Kérem, foglalja össze, mi a sajátos bensősége az adventi várakozásnak?

– Adventtel minden évben egy új egyházi év kezdődik. Valóban fontos időszak a hitét gyakorló keresztény számára. Sőt az egyháztól távolállók is részben megéreznek valamit ennek az időszaknak a mélységéből, hiszen tele van reményteli várakozással, örömmel. Az emberek lelkében, jóindulat és segítőkészség ébred fel. Az igaz emberi érzések felerősödnek.

Az adventi várakozás célját pontosan és röviden Szent Pál apostol fogalmazza meg a Filippiekhez írt levelében: „Az Úr közel van”. (Fil 4, 4). A keresztény ember Istent várja, vele szeretne találkozni, Őt szeretné elvinni azoknak az embereknek, akik szenvednek, akik, különös módon, Isten szeretete után szomjaznak.

A fogyasztói társadalomban azonban fenn áll az a veszély, hogy igaz mély tartalommal rendelkező időszakaink és ünnepeink kiüresednek és a kereskedelem haszonélvező eszközévé válnak. A kiüresített ünnep, az Isten nélküli advent és karácsony nem éri el célját, nem tölti be a szíveket és nem hoz változást az életünkben. Az eredeti, pontos, elnevezése ennek az időszaknak latinul így hangzik: Adventus Domini, vagyis az Úr eljövetele. Tehát Istent nem szabad szem elől veszítsük, ha meg akarjuk érteni az advent lényegét.

 

– Annyi mindent várunk nagy ünnepünk előestéjén, az újesztendő küszöbén. Nem titok, reméljük egyházunk megújulását is. Profanizáljuk ünnepünket, ha itt Erdélyben magyar adventről is beszélünk?

– Joggal reméljük, sőt akarnunk kell az egyház szüntelen megújulását, vagyis az én, a mi, minden megkeresztelt ember megújulását. Az advent nem csak Krisztus születésének ünnepére készít fel, hanem lelki újjászületésünkre is, amire újra és újra szükségünk van. Nagyon szépnek tartom a Kalkuttai Teréz anyának tulajdonított imát, aki így fohászkodott: „Uram, újítsd meg egyházadat, de ezt kezd, kérlek, velem!” A konkrét megújulás velem is elkezdődhet. Gyakran egy új kezdetet csupán egy külső rendszer megváltozásában reméljük. Bizonyára időnként erre is szükség van, de az igaz megújulásnak a szívből kell kiindulnia.

Beszélhetünk erdélyi magyar adventről? Úgy gondolom, hogy az adventi várakozásnak minden nép, sőt minden ember életében meg van a sajátos jelenlegi helyzetéhez szabott vonása. Ez érthető is. Hiszen bizonyára mást kér és remél Istentől a fiatal, a családos, az idős vagy egy beteg. Kisebbségi létben élő népünk várakozásának is meg van a jellegzetessége. Ezeket a vágyakat mindannyian ismerjük, gondolom nem szükséges őket most fejtegetni.

Az első adventi nép minden bizonnyal maga az ószövetségi választott nép volt, aki történelme során szintén nagyon sokszor kisebbségi létben élt. A próféták évszázadokon át igyekeztek életben tartani szívükben a Messiás utáni vágyat. A nép nagy részének tragédiája azonban az volt, hogy amikor mégis eljött Krisztus, nem látta meg benne a Messiást, sőt elvetették és megölték őt.

Sokan csalódtak Krisztusban, mert ők csupán egy politikai rendszerben látták a megváltást. Természetesen az emberi jogok megéléséhez szükséges a politikai és gazdasági feltétel. De csupán ennyi nem elég. Az ember nem váltható meg, és nem is lehet boldog csupán külső tényezőkre építve. Úgy látom, világunknak ez egy nagy csapdája. A Megfeszített című rockoperában a szerző Jézus szájába adja a szavakat: „A szív erejéből él a jövő”.

Jézus az emberi szívet akarta megtisztítani és megerősíteni. „A szívből ered ugyanis minden” – mondja Jézus (vö. Mt 15, 19). Ezt a tényezőt rendkívül fontosnak tartom, hogy kisebbségi létünkben, sokszor már megfáradt, időnként belefásult szívünket Isten újítsa, tisztítsa és erősítse meg.  Erre vágyakozzunk, erre törekedjünk!

 

– A katolikus egyházhoz – ecclesia-hoz – szokás a harcos (militans), a győzedelmes (triumphans), az uralkodó (regnans) jelzőket kapcsolni. De számolunk az „ecclesia patiens”, a „szenvedő egyház”-zal is. Hogyan látja főtisztelendő úr, van ezeknek a jelzőknek jelentősége? Ha igen, akkor most melyik jelzőt viseli a római katolikus egyház?

– Az egyház hosszú történelme folyamán ezek és más jelzők, most már utólag visszanézve mondhatjuk – helyesen vagy nem – jellemezték életét. A felsorolt jelzők közül ma is egész biztosan a szenvedés közel áll az egyházhoz. A mai kor útvesztőjében nem könnyű megfelelni küldetésének. Ez azonban nem szabad, hogy reményvesztetté tegyen minket. Krisztus keresztje igazolja, hogy a vele viselt áldozat, áldássá válik.

A egyház jelzőivel kapcsolatban Ferenc pápánk, írásaiban és beszédeiben, gyakran az egyház két fontos, az evangéliumban gyökerező tulajdonságára hívja fel figyelmünket: a szolgáló és a missziós egyházról szól.

Ferenc pápa szerint az egyház minden tagjának komolyabban kell vennie a felebaráti szolgálatot és akár az egyház falait túllépve, a krisztusi örömhír továbbadását. Ez nagy feladat és kihívás elé állít minden elkötelezett keresztényt.

 

–  A mögöttünk hagyott évtizedekben, sokat változott a Bánátban és Aradon is a katolikus egyház helyzete. Változott másutt is. Amerikában, püspökök áruba bocsájtják az elnéptelenedett templomokat, a magyar katolikusok által építetteket is. Nem lehangoló ez?

– De lehangoló, nekünk is, de gondolom sokkal inkább valós fájdalom azon egyházmegyék és egyházközségek számára, akik eddig a nehéz lépésig jutottak el. Amerikában és Nyugat-Európában szigorú törvények őrködnek az épületek állapota és helyzete felett. Ha egy épületet nem tudnak fenntartani, akkor kénytelenek eladni, vagy, ha nem műemlék, lebontani. Ez, elsősorban, nem üzlet, hanem az épület helyzetének kötelező rendezése. Különösen fájó, ha egy templom jut ilyen sorsra

Ilyen és hasonló esetekben a problémák oka mégis mélyebben keresendő. Az igazi gond az, hogy „az élő kövekből” álló templom, vagyis a közösség (v.ö. Pt 2, 4) megfogyott, feladta hitét, beolvadt vagy egyszerűn közömbös. A kőből épült templom mindig az élő közösség tükre. Számunkra mindenez intő jel lehet: vigyázzunk közösségeinkre!

 

– Néhány nap múlva a karácsonyt ünnepeljük? Mit csináljon karácsonyeste az ember, ha magányos, ha egyedül van?

– A magány valamilyen formában minden ember osztályrésze.  A közösségben, családban élő, társakhoz kötődő ember, is szembesül a valósággal, hogy az ő élethelyzetét, az ő érzéseit, örömeit és bánatait ugyan megoszthatja másokkal, de azokat más nem képes hozzá hasonlóan mélységben átélni. Ebből eredően minden ember megtapasztal egyfajta lelki egyedüllétet. Különösen nehéz azoknak a sorsa, akik fizikai értelemben is egyedül maradtak. A magány, az ünnepek alatt a legfájóbb.

XVI. Benedek pápa első németországi látogatáskor mondta a sokat idézett szavakat: „Aki hisz, sosincs egyedül”. A hit kinyitja szívünket Isten jelenléte felé, aki mindig velünk van, sőt aki lelkünk legrejtettebb magányába is fényt visz.

Advent időszaka azonban jó lehetőség arra, hogy mindenki mérje fel környezetét: hol vannak körülötte magányos emberek? Legyen bátorságunk bekopogni hozzájuk. De talán nem is kell messzire menni. Éppen a mellettünk élő, családunkban élő ember vágyik arra, hogy többet figyeljünk rá, hogy meghallgassuk. Létezik „páros magány” is, amikor egy fedél alatt, mégis szinte idegenként élnek emberek egymás mellett.

Isten Krisztusban emberré lett, hogy bennünket is megtanítson mit is jelent valójában embernek lenni. A szeretet pedig a legalapvetőbb emberi vonásunk. 

 

A kérdéseket megfogalmazta, a felkérésnek készséggel eleget tevő Zsolt atya válaszait megköszönte

Réhon József

Szóljon hozzá
CAPTCHA Image
Jelen
Puskel Péter
Communitas
www.mti.hu
www.hirkereso.ro
www.hirtv.hu