Arad | Fehér | Hunyad | Krassó | Temes
Jelenidő  |  Álláspont  |  Krónika  |  Sport  |  Gazdaság  |  Kultúra  |  Ifi  |  Egészség  |  Hitélet
Péntek, 2021. szeptember 17., 11.08
https://kolozsvar.mfa.gov.hu/page/kerelembeadas
Nt. Sipos András lelkipásztor követte felmenőit (I.)

Pályakezdés, bűnbe esés, megtérés

Írta: Balta János
2021. június 14., 17.22 Hétfõ / Arad

Nt. Sipos András református lelkipásztor a Moyóczy-telepi, valamint a németszentpéteri gyülekezetben leszolgált 5 év után nyugdíjba vonul, ez adta beszélgetésünk apropóját.

 

– Tiszteletes úr, megkérem, ne csak a lelkészi pályájára, hanem az eddigi életére is tekintsünk vissza. Hol születetett, mikor döntötte el, hogy lelkipásztor akar lenni?

– A Sipos család elég sok lelkészt adott. Hadadnádasdi származásúak vagyunk, a legenda szerint, az I. tatárjáráskor Hadadnádasd, Bogdánd és Hadad környékén letelepedtek a tatárok. A leszármazottjaik közül sokan manapság is viselik a Tatár, illetve a Sipos családnevet, mert ugye a tatárok nem hegedűvel, hanem síppal zenéltek. Erről manapság is kering egy eléggé meredek legenda, miszerint egy kusai leány egy bogdándi tatárhoz ment férjhez, és amikor hazalátogatott, azt mondta: az anyja fejéből jó kocsonyát lehetne főzni. Vagyis a szájhagyomány emberevő tatárokra is utal. Természetesen, nem bizonyítható, de ezelőtt mintegy nyolc évszázaddal sok dolog megtörténhetett. A Sipos családban az ükapa egyik fia, a dédapám bicegő gyermek volt, és tekintve, hogy a bicegő nem való földművesnek, mert nem bírja a kemény munkát, de jó tanuló volt, a hadadi tanító betanította segédtanítónak. Sipos Márton úgynevezett kisokleveles néptanítóként szolgált, a négy gyermeke közül ketten tanítók lettek, Nagyenyeden végeztek, a nagyapámból, Endréből református lelkész lett. Az ő gyermekei közül Endre és az édesapám, János ugyancsak református lelkészek lettek. A nagyapám öccsének, Bélának az ugyancsak Béla nevű fia szatmárhegyi kántor-tanító, az ő gyermeke, Béla kis- és nagykócsi lelkész lett. Neki mindhárom gyermeke, István, Miklós és László lelkészek lettek. István Nagybányán, Miklós Szatmáron esperes volt.

– A családi hagyományok szerint az ön számára is kötelezővé vált a lelkipásztori pályára lépni?

– Talán igen, mert volt olyan időszak, amikor 12-en voltunk Sipos nevű lelkészek Szatmár megyében, ahol elterjedt a mondás: ha eldobsz egy botot, egy Sipos nevű papot találsz el vele. Amikor születtünk, édesapám Érszodorón volt lelkész, magam az érendrédi körzeti rendelőben születtem, ahol Visky József körzeti orvos szolgált. Ő Sas Kálmánnal együtt hosszú börtönéveket húzott le a kommunista rezsimben. Amikor magam az életről kezdtem gondolkozni, édesapám Krasznán volt lelkész, Endre nagybátyám belényes-sonkosi lelkész volt, az ő legkisebb fia, Ákos Szabolcs hozzánk került legnagyobb testvérnek, a szüleim nevelték mindaddig, amíg elvégezte a teológiát. A testvérbátyám, dr. Sipos Gábor levéltáros-történész, a nővérem, Sipos Zsófia vallástanár lett. Magam a teológiára nem a lelkészi szolgálat nagy vágyáért felvételiztem, hanem azért, mert tapasztalhattam: édesapám milyen hűségesen végezte a szolgálatát Szilágykrasznán. Úgy láttam, hogy az egy megélhető pálya, ugyanakkor nagyon szerettem volna az unokatestvéremmel az egyetemen néhány évet együtt lenni. E két tényező adta számomra az indítást.

– Milyen volt a folytatás?

– Nem igazán történt az elképzeléseim szerint, ugyanis 1973 őszén felvételiztünk, de elvittek katonának. Amikor visszakerültem az egyetemre, az unokatestvérem már IV. éves volt, én meg kezdtem a „gólyaságot”. Ezzel együtt, az én drága féltestvéremmel, Ákossal az érzelmi kötődés megmaradt, Isten kegyelméből már ő is nyugdíjas, Belényesen él.

– A családban folytatódott-e a lelkészi szolgálat hagyománya?

– Az újabb társaságból már csupán az Ákos fiai lettek lelkészekké, egyik a Székelyföldön, a másik Magyarországon szolgál. Azt még el kell mondanom: édesapám, Sipos János a kommunista vezetők, illetve püspöke, esperesei előtt is amolyan „fekete báránynak” számított, mert a legjobb barátai közül az egyik az 1956-os forradalom megtorlásaként Erdélyben halálos ítéletet kapott, egy másik pedig több mint 20 évi börtönt szenvedett el. Édesapámat nem tartóztatták le, nem került börtönbe, de a barátságaik az életük végéig megmaradtak, ami akkoriban állandó megfigyelést vont maga után. Amikor én elvégeztem a teológiát, és jelentkeztem Papp László püspöknél, több mint fél évig nem nevezett ki, mert Sipos Jánosnak a fia voltam. Abban az időben egyáltalán nem voltam benne a kedvelt társaságban.

 

 

Bűnbe esés, megszabadulás

 

– Ön hol kezdte a szolgálatát?

– Segédlelkésznek a püspök Nagybányára nevezett ki Nógrádi Biró esperes mellé. 9 hónapot szolgáltam ott, legtöbbet egy Fernezely nevű leány-egyházközségben. Megszerettem őket, de szó sem lehetett a hosszabb ideig való szolgálatomról. Sajnos, az életem egyik szomorú része volt az akkori, ugyanis a teológia utolsó éveitől kezdve 1984 márciusáig elég durván belemerültem különböző szenvedély-betegségekbe, az alkohol rabságába estem. Ez megpecsételte az életemet, a szolgálatomat, kellemetlen hírű fiatal pap hírében álltam, ezért a püspök egy olyan gyülekezetbe helyezett, amit büntető-helynek vélt, de végül kiderült, hogy jutalom lett. 1980. január 1-jétől Szilágyerkedre nevezett ki helyettes-lelkésznek. Ott Isten szeretete, kegyelme és megbocsátó irgalma három és fél év után, 1984. március 27-én ért el, az Ő szeretete megbocsátotta bűneimet, megszabadított a szenvedélyektől, megváltoztatta az életemet.

– Ezt hogyan élte meg?

– Meglátogattak olyan szenvedélybetegek, akik pontos dátummal tudták a megtérésük időpontját. Én vitatkoztam velük, mert úgy-e, ha teológiát végeztem, fő okos vagyok, ezért elvitattam, hogy nekik van egy-egy ilyen dátumuk. Sok olyan embert ismerek, akik a megtérésüket nem, dátumhoz, hanem korszakhoz kötik. Minden megtérés-történetnek két fontos eleme a volt és a van. A volt a régi, a van az új. Hogy a két dátum között mennyi idő telik el, az attól függ: Isten hogyan akarja vezetni az embert. Tekintve, hogy én sokat csúfolkodtam olyanokkal, akiknek dátumaik voltak, én arra kényszerültem, hogy dátumom legyen. Ez egy különös helyzet volt, egy idős lelkész bácsi azon a napon megkérdezte tőlem: András, ha most meghalsz, van-e üdvösséged? Ránéztem a kis, kakukkos órára, ami azt mutatta: fél három lesz öt perc múlva. Nekem elszorult a torkom, nem tudtam kinyögni semmit, csak éreztem: ha fél háromig nem tudok kimondani egy igaz mondatot, akkor többé senki nem kérdezi meg. Talán, ha 100 évig élek sem kapok üdvösséget, mert nem vagyok őszinte Istenhez. Nagy nehezen kinyögtem: nincs üdvösségem, mert nem érdemlem meg. Utána következett egy hatórás gyónás, noha mi, reformátusok nem gyónunk, de ez mégis az volt, annyi különbséggel, hogy a lelkész bácsi meghallgatta, de a végén nem mondta: én téged feloldozlak, hanem azt mondta: ha megérzed Istennek a bocsánatát, akkor jó, ha nem, én hiába mondok bármit. Utána következett egy félórás sírás, mert éreztem: nem érdemlem meg, hogy Isten megbocsásson. A sírás után – meg se tudom mondani miért – mégis megéreztem, mert Pál apostol is azt mondta: rajta kívül senki nem látta Jézust, senki nem hallotta a szavát, csak ő. Azt, ami bennem történt, nem látta sem a lelkész bácsi, sem senki más. Én sem tudnám pontosan, hogyan történt. Egy biztos: nem lettem Istenhez hűtlen, nem estem vissza a szenvedélyeimbe, hanem felszabadultam, mássá lett az életem.

– A felszabadultság változtatott-e a magatartásán?

– Annyiban igen, hogy bátrabb lettem, elmentem az espereshez, és bejelentettem: megváltozott az életem. Nekem többé nem kell megbocsátani, mert egy iszákos református lelkészt a környezete lesajnálja: szegény… Amikor azonban nem látják többé dülöngélni, folyton azt lesik, mikor esik vissza. Zsigmond József esperes örült nekem, szeretettel fogadott, de azt mondta: a püspök úr még jobban fog utálni, mint eddig. Mert eddig azért haragudott rám, mert Sipos János fia vagyok, a továbbiakban viszont azért, mert úgymond, a megtértek közé kerültem. A kommunista rendszerbeli református egyházban lelkésznek megtérni, Istenhez fordulni mintha bűn lett volna. Tényleg így lett, mert ha valahova meghívtak volna lelkésznek, a püspök mindig megakadályozta, nem engedett elmozdulnom abból a gyülekezetből. Tulajdonképpen nem is akartam elmenni, de nem volt könnyű elviselni, hogy az a gyülekezet látott három és fél éven keresztül siralmas állapotban, majd alkalmazkodni a változásomhoz. Az új helyzet elviselésében sokat segített Isten, aki mindig megadta a lelki támaszt az evangéliumban, a szeretetben, a kedvességben. Sok ember láthatta: református emberként is komoly hívőnek lehet lenni.

– A hívek hittek-e vagy inkább gyanakodtak a változásban?

– Az emlékezetes dátum utáni első vasárnapon a szószéki szolgálat után lejöttem, az Úr asztalára tettem a palástot, mondván: szeretnék bocsánatot kérni a gyülekezettől. Azt tudom, hogy Isten megbocsátott, mivel azonban a gyülekezet előtt viselkedtem hitványul, ha nem bocsátanak meg, elköltözöm. A mintegy 300 fős gyülekezetből hozzávetőleg 130-an voltak a templomban, és a kurátor, egy egyszerű parasztember azt mondta: ő megbocsát, de azt nem mondhatja, hogy a gyülekezet is azt teszi, egyben azt ajánlotta: aki megbocsát, az álljon fel, aki nem, az maradjon ülve. Nagyon jó ötletnek bizonyult, mert nem állt fel mindenki, mintegy 30-an ülve maradtak. A továbbiakban azok is fizették az egyházi hozzájárulást, hébe-hóba jártak is templomba, az utcán köszöntek, de a szívükben maradt valami tövis. A megbocsátók viszont nagyon örvendtek. Szilágyerkeden további 8 évet töltöttünk, a 4 gyermekünkből 3 ott született, de lelki gondozói beszélgetésre két személy jött el azzal együtt, hogy havonta kezdeményeztem. A következő szolgálati helyünkön, Szilágyszegen 23 évig és 4 hónapig éltünk, ott évente nagyjából 50-en kértek lelki gondozói beszélgetést, mégsem jött létre velük olyan bensőséges lelki kapcsolat, mint Szilágyerkeden.

Szóljon hozzá
CAPTCHA Image
Jelen
Puskel Péter
Communitas
www.mti.hu
www.hirkereso.ro
www.hirtv.hu