Egyik kedves barátom avval állított meg az utcán, hogy mit lehetne tenni a jelenlegi helyzetben, mert precedens nélküli a januárban bekövetkező időszak, amikor a város és a megye magyar nyelvű napilap nélkül marad. Mondtam, hogy tenni ellene csak a kiadó nyereségessé tételével lehetne. Azt viszont a jelenlegi előfizetők számának jelentős emelkedésével és a papír árának drasztikus csökkenésével lehetne elérni. A mi esetünkben mindkettő lehetetlen.
De a barátom egy kifejezésén elgondolkoztam. Valóban precedens nélküli lenne az eset?
Igaz, a száz évvel ezelőtt élt aradiak valószínűleg viccnek vélték volna, ha valaki azt mondja, hogy a város valaha magyar nyelvű napilap nélkül marad. Miért is? Mert tudták, miként lehetett kijátszani a tiltást. 1863-ban, amikor a renitenskedő Alföld című napilapot az osztrák hatóságok betiltották, a kiadó gyorsan nevet váltott, s Arad címmel ugyanavval a Tiszti Lajos vezette szerkesztőgárdával ugyanott folytatta a hazafiaskodást. Majd néhány év múlva visszavette eredeti címét.
És azért is tréfának tűnt volna a jóslat, mert még impériumváltást követően is a város lakosságának túlnyomó része magyar anyanyelvű volt. Senki sem gondolt a lakosság ilyen arányú kicserélődésére. Másrészt pedig azért, mert a két világháború közötti időszakban voltak évek, amikor a városban öt (!) magyar nyelvű napilap címét és vezető híreit kiabáltak az utcán a rikkancsok: három reggeliét és kettő délutániét.
Az aradi magyarság számára az első hidegzuhanyt a második bécsi döntés utáni időszak jelentette. Akkor a város nem került vissza az anyaországhoz, majd a hatóságok egész Dél-Erdélyben mindössze egyetlen magyar nyelvű napilap megjelenését engedélyezték. Temesváron a Déli Hírlapot. Aradon sajtóorgánumként a második világháború alatt csak a Havi Szemle című művelődési folyóirat látott napvilágot 1943–1944-ben.
És az idősebb korosztály még emlékszik arra az 1980-as évekbeli, igaz, nem túl hosszú periódusra, amikor a kommunista diktátorunk túlzott takarékossági intézkedésként a megyei napilapokat hetilappá minősítette vissza. Aztán (ez ritkán fordult elő nála!) ráébredt tévedésére, mert a pártnak hiányoztak a helyi sajtóorgánumok, így a Vörös Lobogó is visszaminősült napilappá.
Szóval volt két precedens arra, amikor nem volt a városban magyar nyelvű napi sajtóorgánum. Valahogy kibírtuk, bár a múlt század nyolcvanas éveiben a napi (valós) napi hírszerzésben, tájékozódásban nem segített a kommunista párt által ellenőrzött televízió. A Szabad Európa híradásait pedig igencsak zavarták. De túléltük azt az időszakot, és most is túl fogjuk élni. A televízió segít a politikai tájékozódásban, a helyi híreket meg csak megtudjuk hetente a Nyugati Jelenből. Vigasztaljon bennünket a tudat, hogy nálunk sokkal népesebb magyar közösséggel rendelkező megyékben (Szatmár, Bihar) is megszűntek, megszűnnek a napilapok.
Támogassuk, olvassuk azt, ami még a mienk!
Hozzászólások