Arad | Fehér | Hunyad | Krassó | Temes
Jelenidő  |  Álláspont  |  Krónika  |  Sport  |  Gazdaság  |  Kultúra  |  Ifi  |  Egészség  |  Hitélet
Hétfõ, 2021. január 25., 19.59
Beszélgetés dr. DAVID ANNAMÁRIA szakorvossal

„Az elsők között fertőzött meg a koronavírus”

Írta: Juhász Béla
2020. november 25., 17.27 Szerda / Arad

– Nem titkoltad annak idején, hogy letepert a koronavírus.

– Márciusban mindjárt az elsők között megfertőződtem. Miután meggyógyultam, láttam a tévében, hogy az első 300 fertőzött között voltam az országban.

Tudod, hol kaptad el a vírust?

– Végeztem egy gyomortükrözést egy kamionsofőrnek, aki Németországból jött haza. Emlékszem, éjjel 3-kor hívtak be a kórházba. Az ipse lázas volt, fájtak az izmai. Biztosan koronavírusos volt. Féltünk is a családomban, nehogy megbetegedjünk mi is. A félelem nagyon nem jó! A sofőrt hazaengedték kilenc nap múlva. Én meg elkaptam a fertőzést. A fő baj az volt, hogy nem tesztelték a pasast.

Hogy bizonyosodtál meg arról, hogy elkaptad a betegséget?

– Nagyon rosszul voltam, borzasztó fáradtságot éreztem, nem tudtam bemenni a munkába. De nem teszteltek. Végül beutaltak a Mosóczy-telepi kórházba. De ott sem voltak tesztek. Éreztem, hogy egyre rosszabbul vagyok, a lélegzésem is mind nehezebb lett. Akkor segítséget kértem Messengeren minden ismerősömtől. Végül egy fiatal európai parlamenti képviselő ismerősöm, akit gyerekkora óta ismerek, azonnal intézkedett, és másnap leteszteltek. Azt hiszem, ha ez nem történik, meghaltam volna.

– Itt, Aradon teszteltek?

– Igen. Ahogy meglett az eredmény, az orvosnő szólt, hogy csomagoljak, mert küldenek Temesvárra, ugyanis Aradon akkor még nem foglalkoztak a koronavírusos betegek gyógyításával. Nagy késéssel, éjjel fél három körül megérkezett két mentőautó. Hoztak három beteget a megyei kórházból is. Én egy kocsiba kerültem egy 42-43 éves férfivel, aki a hordágyon feküdt, rettentően súlyos állapotban. Borzasztó légzési zavarai voltak. Oxigénpalackról lélegeztették. Én, mint orvos, a légzése alapján, tudtam, hogy meg fog halni. Rettentően féltem a mentőautóban. Attól is, hogy meghal mellettem az a férfi, meg attól is, hogy még több vírust kapok el tőle. Annyit imádkoztam azért az emberért… hogy ne haljon meg a mentőautóban. Az Istenke mindig meghallgat engem. Mielőtt megérkeztünk volna a kórházhoz, fájdalmasan azt mondogatta: „Nem bírom már! Nem bírom már! Nem kapok levegőt!” Erre kicsatoltam magamat, és kopogtam a sofőrnek segítségért. Mutatta, hogy négy perc múlva odaérünk a kórházhoz. Erre én, mint a filmekben, próbáltam nyugtatni, mondtam a betegnek, hogy már látszik a fény az alagút végén stb., de mással nem tudtam segíteni. Ahogy megérkeztünk, kijött hozzánk egy asszisztensnő, ránézett, és látta, hogy meghalt.

 

„Kilenc nap után negatív lett a tesztem”

 

Hogyan folyt a kezelés?

– Másik két betegtársammal együtt először is betereltek egy kórterembe, és ránk zárták az ajtót. Fél óra múlva megjelent egy tetőtől talpig védőfelszerelésbe öltözött asszisztens és gyógyszereket hozott. Tablettákat. Másnap reggel szörnyű migrénre ébredtem. Két napot és két éjszakát tartott. És nem adtak semmi fájdalomcsillapítót injekció formájában. Egyébként egyetlen injekciót sem adtak, nehogy megfertőződjenek tőlem. Nagyon védte magát a kórházi személyzet. A temesvári csapat azt gondolta, hogy ez egy rendkívül veszélyes, ismeretlen fertőzés. Nem sokat tudtak róla.

Meddig tartott ez a kezelés?

– Kilenc napig, míg negatív nem lett a tesztem.

Mindezek után hogy érezted magad?

– Miután hazaértem, teljesen legyengült voltam. Evés közben nagyon nehezen kaptam levegőt, a lábaim szinte le voltak bénulva.

Mennyi idő után érezted azt, hogy túl vagy az egészen?

– Egy hónap múlva, de két hét után bementem dolgozni.

A betegség idején féltél a haláltól?

– A haláltól nem féltem, csak az újabb és újabb megaláztatástól. De volt bennem egy bizonyos hit, arra gondoltam, hogy mindig minden okkal történik. A belső hangom azt súgta, hogy ha meghalt mellettem az az ember, odafentről segíteni fog rajtam. A párnám alá tettem a kabátomat, amire rálehelt haláltusájában az a férfi. Azt gondoltam, ez is segíthet a gyógyulásban.

Hiszel Istenben?

– Igen.

Egy orvosnak szüksége van az istenhitre?

– Nem feltétlenül.

 

„Gyerekünk meghalt autóbalesetben”

 

Pár évtizeddel ezelőtt, amikor készültél felvételizni az orvosi egyetemre, együtt oldottunk fizikafeladatokat. Mikor is volt az? Emlékszel?

– Hogyne emlékeznék! Nagy segítségemre voltak azok a magánórák. Az Egészségügyi Líceumban kevés reál tantárgyunk volt. 1980-ban fejeztem be a líceumot. De akkor nem voltak továbbtanulási terveim. Volt egy barátom, mindenáron férjhez akartam menni, gyereket szülni, családot alapítani. Négy évvel nagyobb nővérem és szüleim unszolására mégis elmentem vizsgázni Bukarestbe a fogorvosira. A gyenge fizikadolgozatom miatt nem jutottam be. De ambicionáltam magam, magánórákat vettem fizikából, dolgoztam egy évet, és felvételiztem újból Bukarestbe az általános orvosira. Akkor már sikerült bejutnom.

Hogyan kerültél Aradra?

– Utolsó évben férjhez mentem egy tordai születésű magyar fiúhoz. De nem értettem meg magamat az anyósommal. Hogy megszabaduljak tőle, Aradot választottam; visszajöttem a szüleimhez.

Mi lett a tordai gyerekkel?

– Jött a forradalom, ő elkezdett csencselni Magyarországon, nagyon ritkán találkoztunk, Bukarestben is sok időt töltött. Volt egy gyerekünk, aki meghalt autóbalesetben. Borzasztó volt! Elváltunk. És jött David, a mostani férjem, aki mérnök.

 

„Egy teherautó alá estem. Átment rajtam”

 

Milyen szakorvos lett belőled?

– Gasztroenterológus vagyok az Arad Megyei Kórházban.

Emlékszel még iskolás éveidre?

– Az Egészségügyi Líceum előtt a 4-es Számú Általános Iskolába jártam, közel a Ligethez. Oda jártam óvodába is. Nagytatám, aki majdnem két méter magas volt, jött értem az óvodába. Nekem nem tetszett, hogy olyan magas, és egy nap kiszabadítottam magamat a keze szorításából, kiszaladtam az úttestre, ahol pár elemis gyerek verekedett. Véletlenül meglökött az egyik, és egy teherautó alá estem. Átment rajtam a kamion. Szerencsére a kerekek közé kerültem. Eldobott kb. kettő és fél méterre. És akkor láttam a testemet fentről… láttam magamat, ahogy fel vagyok öltözve, fekszem a vértócsában, láttam a nagymamámat, gondoltam, ha megtudná, mi történt velem, nagyon elkeseredne.

Szóval kiléptél a testedből.

– Igen, láttam magamat felülről.

Meddig tartott ez az állapot?

– Nagyon keveset. Pár másodpercig… Valaki felemelt, megállított egy kisautót, a teherautó ugyanis elhajtott. Elkezdtem ordítani: Meghalok! Meghalok! Nem tudtam én akkor, hogy mi a halál, de úgy éreztem, be fog következni.

Mennyire volt komoly a sérülésed?

– Medencecsont-törésem lett, és agyrázkódásom. De utóbb a csontjaim szépen összeforrtak.

Cifra gyerekkor. Rossz gyerek voltál?

– Egyéves koromban már úgy szaladtam, hogy alig tudtak megállítani. Kétéves koromban a gyönyörű, fehér ruhámat beleraktam egy tócsába, hogy kimossam. Az óvodában mindig verekedtünk. Egy barátnőmmel állandóan rugdostuk a fiúk sípcsontját. Sokat térdepeltünk emiatt a sarokban.

 

„Nagyon megviselt a betegség meg a bezártság”

 

Milyen érzés az, amikor egy orvos, egy gyógyító megbetegszik, és kezelésre szorul?

– Nagyon sz@r dolog. Utána még lágyabb lett a lelkem, és megfogadtam, hogy még jobb leszek a betegekkel. Kiderült, hogy jobban tudok foglalkozni velük, jobban meg tudom érteni a pácienseim szenvedéseit.

A betegségnek, illetve a kezelésednek voltak mellékhatásai?

– Először is a fejfájás. A vizeletem sűrű volt, más színű. Meg valami foltok jöttek ki az arcomon, valami allergia lehetett.

Mennyire viselt meg téged ez a betegség – fizikailag és lelkileg?

– Nagyon megviselt. Nemcsak a betegség, hanem a bezártság. Azt éreztem, hogy annyi jogom sincs, mint egy fogvatartottnak. De hát végül is fogvatartott voltam. És nem tudtam, hogy mi fog történni másnap.

A külvilággal tudtad tartani a kapcsolatot?

– Nálam volt a mobiltelefon. Szabad volt telefonálni. Férjem meg a lányom is karanténban voltak; nem tudtak hozzám jönni, nem tudtak hozni egy pizsamát, egy kis kaját.

Diétás kaját kaptatok?

– Nem. Az ennivaló jobb volt, mint Aradon, nem volt szükség pótlásra. Egy nap megjelent nálunk egy ápolónő két minden jóval megtömött szatyorral. Nekem címezve. Szétosztottuk. Úgy örültünk, mint a gyerekek a karácsonyfa alatt. Mai napig sem tudtam meg, ki volt a feladó. Vannak jó emberek!

Mi a véleményed a védőmaszk használatáról?

– Ez a maszk olyan, mint egy drótkerítés, amely véd a szúnyogoktól. Ne közeledj hozzá két méternél kisebb távolságra! Akkor hatásos.

Szerinted az emberiség le fogja győzni ezt a vírust, vagy ezentúl együtt kell élnünk vele?

– Nehéz kérdés. Azt hiszem, hogy egy idő múlva meg fogjuk szokni a létezését.

Mi a fontosabb: megtalálni a védőoltást vagy felfedezni a megfelelő gyógyszert?

– Mindenképpen a védőoltás a legfontosabb. Ideális megelőzni a betegséget. Nagyon veszélyesek ezek a vírusok. Láthatatlanok, és nem ismerjük a hatásmechanizmusukat. És mindegyik szervet megtámadják. Szinte megtalálják a szervezet gyengébb pontjait.

 

„A festészet nagyban hozzájárult felépülésemhez”

 

Váltsunk témát! Mikor kezdtél el festeni, rajzolni? Van köze a koronavírushoz?

– Valami kihozta belőlem.

Betegséged után kezdtél festeni?

– Mielőtt megbetegedtem volna volt egy magánéleti traumám. Aztán elvégeztem egy alternatív gyógyítási kurzust (Theta Healing), ahol összebarátkoztam egy kürtösi hölggyel, aki festegetett. Rávett, hogy én is vegyem elő a festőecsetet. Gyerekkorom óta vonzott a festészet.

Láttam a Facebookon, hogy rendkívül termékeny vagy.

– A festészet számomra nagyon kellemes időtöltést nyújt. Ugyanakkor olyan, mint egy meditáció. Amikor nagyon odafigyelek valamire, oda sűrűsödik az összes gondolatom. Biztos vagyok benne, hogy nagyban hozzájárult teljes felépülésemhez.

Ismerem a lányodat, Corinát. Ő mit csinál most?

– Utolsó éves a gépészmérnöki egyetemen. Tiszta tízes. Nagyon jó fej. Nem vagyok biztos benne, hogy a nevelés, amit nyújtottunk neki, megfelel-e a mai világ követelményeinek.

Leírnád röviden egy napodat a munkahelyeden?

– A kórházban sosem lehet tudni előre, mi fog történni aznap. Bármikor befuthat egy sürgősségi eset, amire nem gondoltam. Mindennap valami mást csinálok.

Emlékszel-e olyan betegedre, aki különleges esetnek számított?

– Behoztak egy 40 éves férfit, aki már járni sem tudott, teljesen le volt bénulva. Nem lehetett tudni, mi a baja. Azt hittük, hogy rákos. Elvégeztem egy csomó vizsgálatot, s végül kiderült, hogy csonttébécéje van. Elküldtem Temesvárra az idegsebészetre. Ott megműtötték, utána gyógyszeres kezelést kapott. Teljesen meggyógyult.

 

„Kicsit túlhajszolom magamat”

 

Mint gasztroenterológust kérdezlek: hogy áll az emésztésed?

– Rosszul.

Nem törődsz magaddal?

– De igen, de sajnos a stressz miatt nem vagyok rendben. Egy híres ember mondta egyszer: Minél előrehaladottabb az orvostudomány, annál kevesebb az egészséges ember.

Mit teszel azért, hogy jól működjék az emésztőrendszered?

– Próbálok nem felfigyelni az apróbb problémákra. Mert tudom, hogy idegalapon vannak.

Egészségesen élsz?

– Egy kicsit túlhajszolom magamat.

– Kerültél valaha konfliktusba valamelyik betegeddel, vagy annak hozzátartozójával?

– Egyetlen eset volt, amikor törvényes eljárást indítottak ellenem.

Miért?

– A páciens szerint túl későn fedeztem fel, hogy mi a baja. Végül egy temesvári szakbizottság, meg a rendőrség is megállapították ártatlanságomat.

Értek komolyabb sérelmek az életben?

– Sajnos, értek. De erről inkább nem beszélnék.

Te bántottál meg valaha valakit?

– Igen.

Akarattal vagy akaratlanul?

– Akaratlanul.

Megbántad?

– 100%-ban.

Vannak irigyeid?

– Egyre kevesebben, de vannak. Az irigység az emberi természet tartozéka.

Te irigyelsz másokat?

– Igen. Például irigyelem azt, aki többet tud, mint én.

 

„Restaurálnám az aradi várat”

 

Mivel töltöd legszívesebben szabadidődet?

– Imádom a természetet. Szeretek kirándulni, túrázni a hegyekben, szeretem a barlangokat.

Mit olvastál utoljára?

– Gustav Klimt titkos múzsájának történetét: Elizabeth Hickey A festett csók.

Mi a véleményed az alternatív gyógymódokról?

– Van, akinek segítenek a betegség egy bizonyos szakaszában. Viszont, ha az ember kiválaszt magának egy alternatív gyógymódot, meg kell, hogy változtassa az életmódját is, az étkezését, szokásait, az egész életét.

A telepátia érdekel?

– Igen. És biztos vagyok benne, hogy a világban léteznek olyan személyek, akik telepatikusan képesek gyógyítani.

Mi jellemzi a jó orvost?

– Elsősorban a jóérzés. És az etika. Legfontosabb, hogy a beteg helyébe képzelje magát. Kortól függően úgy kell kezelnie, mint a testvérét vagy az édesanyját vagy a saját gyerekét. Legyen jól felkészült, lelkiismeretes, rámenős, kitartó. És legyen született rátermettsége!

Gondoltál valaha arra, hogy külföldre menj dolgozni nagyobb fizetésért?

– Gondoltam, de nem akartam itt hagyni a családomat.

Pragmatikus vagy romantikus típusú embernek tartod magad?

– Inkább romantikus vagyok.

Mikor könnyeztél utoljára?

– Pár napja.

Gyakran csordul ki a könnyed?

– Nem, nagyon ritkán. Volt, hogy évekig nem sírtam.

Szívesen emlékszel első szerelmedre?

– Igen, szívesen.

Szereted Aradot?

– Igen. Azért, mert itt folyik a Maros. De nem szeretem azt, hogy nem fejlődött úgy, ahogy kellett volna.

Mit tennél a városért, ha megválasztanának polgármesternek?

– Restaurálnám a várat, és kulturális, turisztikai központtá alakítanám.

 

„Boldog az, aki elégedett”

 

Érdekel a politika?

– Megutáltam.

Miről szoktál álmodni?

– Ismeretlen emberekről, és legtöbbször férfiakról. 

Színesben vagy fekete-fehérben?

– Általában fekete-fehérben. Ritkán emlékszem az álmaimra, de megtörténik, hogy egy teljes, hosszú film pereg le csukott szemem előtt.

Mire vagy büszke?

– A gyerekemre. És arra, hogy nő létemre sikerült bekerülnöm szakorvosnak egy megyei kórházba.

Boldog vagy? Mi a boldogság?

– Boldog az, aki elégedett. De nem lehetünk mindig boldogok. Általában akkor boldog az ember, amikor elér valamit. Ha festek egy képet, és úgy sikerül, ahogy akartam, akkor boldog vagyok. Ha a lányomnak sikerül valami, akkor boldog vagyok.

Megfogalmaznád orvosi hitvallásodat?

– Én véletlenül lettem orvos, vegyészmérnök szerettem volna lenni. Végül azért választottam a gyógyítást, hogy tudjak valamivel segíteni az embereken. És azt hiszem, ez sikerült. Az élet olyan, hogy nem lehet tudni, mit hoz a következő perc. Éppen ezért minden napot csak maximális intenzitással érdemes megélni.

Szóljon hozzá
CAPTCHA Image
Jelen
Puskel Péter
Communitas
www.mti.hu
www.hirkereso.ro
www.hirtv.hu