Az én világom egy kicsit más

Beszélgetés MAKKAI PÉTERrel a munkaügyi és szociális védelmi minisztérium államtitkárával 

A címbeli mottóval hirdette meg tavalyi alkotói pályázatát a sepsiszentgyörgyi Diakónia Keresztyén Alapítvány és az Árkosi Kulturális Központ. A több éves hagyománnyal bíró pályázatra fogyatékkal élő személyek nevezhetnek be képzőművészeti alkotásaikkal. A tavaly beérkezett közel kétszáz pályamunkából Bukarestben, a Nemzeti Könyvtárban nyílt kiállítás. A tárlat anyaga néhány napja Dévára érkezett – a megyei múzeum szépművészeti részlegén Makkai Péter, a munkaügyi és szociális védelmi minisztérium államtitkára, a sepsiszentgyörgyi Írisz Ház alapítója nyitotta meg. Ekkor készült az alábbi interjú.

– Fogyatékkal élő társainkkal, testvéreinkkel már hosszú ideje foglakozunk. 2006-ban indult az első csoport a nappali foglalkoztató központunkban és már akkor bekerült a csoportba egy olyan fiatal, aki nagyon ügyesen rajzolt. Szabó Róbert autista fiú, aki magáról gondoskodni nem tud, teljesen zárkózottan él, de amikor alkotásról van szó, akkor csodás dolgokat alkot. Egy alkalommal meglátta a képeit a húgom, Deuten Makkai Réka, aki Hollandiában élő művészettörténész, és azt mondta, hogy ezt mindenképpen meg kell mutatni a világnak. És nem egy szociális otthonban, egy templomban kell kiállítani a képeket, hanem egy művészeti központban, galériában, egy olyan teremben, amelynek elsődleges rendeltetése a műalkotások bemutatása. És ez az inkluzív gondolkodásnak egy nagyon fontos eleme, hogy ne úgy nézünk ezekre a munkákra, mint amit fogyatékkal élők hoztak létre, hanem a művészi tehetség hozott létre, függetlenül attól, hogy ki van a háta mögött. A művészekről, az életükről, a dolgaikról nagyon sokszor nem sokat tudunk, de látjuk a munkáikat, és látjuk bennük azt a tehetséget, amivel az Isten megáldotta őket. Nekünk a tehetséget kell kiemelni, azt kell közvetíteni. Így aztán felkerestem Kopacz Attilát, aki az árkosi művelődési központ vezetője, és megszerveztük az első kiállítást Szabó Róbert képeiből. Ennek olyan visszhangja volt, hogy 2010-ben már meghirdettünk egy díjat, amire elkezdtek beküldeni alkotásokat, az ország minden sarkából. A beérkező műveket szakmai zsűri bírálta el, és kiállítást szerveztünk belőlük.

– Ez az évek során egyre tágabb rendezvénnyé nőtt ki magát. Tavaly már Bukarestben kerültek bemutatásra az alkotások. Honnan érkeztek a pályamunkák? Hányan küldték be munkáikat? Mi volt a témája az idei pályázatnak? És mi jellemzi ezeket a festményeket, kisplasztikákat?

– Minden évben egy-egy témát hirdetünk meg, ami egy vezérfonalat, kapaszkodót jelent. 2021-ben az volt a téma, hogy az Én világom egy kicsit más. Hogyan látom én a világot? Hogyan fogom fel? Hogyan viszonyulok ahhoz a világhoz, amely engem körülvesz? Közben ez a világ rettenetesen megváltozott körülöttünk. A pályázat meghirdetése 2021 júniusában volt, a járvány kellős közepén, amikor még lezárások voltak, amikor még javában dúlt a járvány. Ekkor fogalmaztuk meg azt, hogy ezt a világot mi sem értjük, és arra bíztattuk a fogyatékkal élő társainkat, hogy a saját eszközeikkel fogalmazzák meg a maguk meglátásait. Ebben a témában egy munkát kellett beküldeni, a másik két munkát szabadon választott témában lehetett megalkotni. Több mint 170 alkotás érkezett, 70 különböző alkotó részéről. Moldvától egészen Temesvárig, Aradig, Váradig mindenhonnan érkeztek munkák. Pontosabban onnan, ahonnan válaszoltak is erre a felhívásra. Ugyanis tudni kell, hogy a fogyatékkal élő ember nem olvassa el az újságot. Nem jut el hozzá az információ. Valaki át kell adja neki azt. Második, hogy foglalkozni kell vele. Borítékba tenni, megcímezni, határidőre elküldeni a munkát. Ezt a fogyatékkal élő ember nem tudja megtenni. Tehát onnan érkeztek, ahol a művészek háta mögött léteznek olyan személyek, akik támogatják őket ebben a csodálatos munkában. És az is nagyon fontos tényező, hogy a legtöbb, fogyatékkal élőket ellátó intézményben a művészetet terápiaként fogják fel. Mi azt mondtuk, hogy más megközelítést kell adni. Ez is ugyanolyan művészet, és amit létrehoznak, az is ugyanolyan művészi értékkel bír, mint bármilyen más alkotás. Ne terápiás foglalkozásként hozzák ezt létre, hanem tudatosan arra irányulva, hogy ez az alkotás értéket képvisel és hordoz.

– Ezt az értéket itt Déván is megtapasztaltuk. A kiállított művek meghökkentőek, elgondolkodtatóak. Nem naiv gyermekrajzokkal találkoztunk, hanem nagyon tudatos, komoly kompozíciók kerültek kiállításra.  Hangsúlyozta, hogy nem terápiáként tekintenek az alkotói folyamatra. De hogyan alakítja ez a folyamat az alkotók személyiségét?

– Minden művész, aki alkot, önmagával szemben terápiát gyakorol. Ez benne van az alkotói folyamatban. De mi úgy érezzük, hogy a  munkafolyamat nem a terápia felé kell elmozduljon, hanem az egyén önkifejezése, személyiségfejlődése felé. És persze, hogy ez terápiás eredménnyel jár. Mert az, aki alkot, aki kiadja magából a feszültséget, aki ezeken a folyamatokon átmegy gazdagabb lesz személyiségében, lelkében, elméjében, biztos, hogy fejlődik, erősödik.

– A beérkezett munkákat egy nagyon komoly zsűri nézte át, de önnek is alkalma volt már Bukarestben, majd itt Déván is alaposan szemügyre venni az alkotásokat. Van-e kedvenc?

– Igen, először is a kisplasztikák, amiket Marosvécsről kaptunk annyira megtetszettek, hogy a műhely számára nem is olyan rég, az autizmus világnapján, külön kiállítást szerveztem a minisztériumban. Én persze nem vagyok szakértő, csak egyszerű művészetfogyasztó. És nincs arról szó, hogy nem értenék egyet a zsűri döntésével, de van olyan alkotás, ami nekem sokkal jobban tetszik, mint a nyertes mű. A kompozíciójában, a színvilágában egészen egyedinek tartom.

– Szóba hozta a minisztériumot... Ön államtitkárként van itt. A szaktárcában van-e valami ilyen irányú elképzelés, hogy hogyan lehetne ezt a fajta tevékenységet támogatni, szélesebb körben kiterjeszteni? Hiszen pillanatnyilag Romániában ez az egyetlen ilyen jellegű kiállítás.

– Őszintén nincs. Mármint a minisztériumban nincs semmiféle ilyen irányultság. A minisztérium mindig úgy gondolja magáról, hogy ő nagyon fontos alakítója a társadalomnak, és hogy ez egy nagyon komoly dolog, amiben nincs helye a játszadozásnak. Itt, a dévai tárlatmegnyitó alkalmával is Jungot idéztem, hogy az alkotás, az elme játéka és a tehetség megnyilvánulása. Na, egy ilyen minisztériumban nem a tehetségről szoktunk beszélni. De ez megváltozóban van. Amióta ott vagyunk, igyekszünk ezt a mentalitást megváltozatni, és igyekszünk afelé nyitni, hogy a minisztériumnak a munkatársai vegyék észre, milyen csodálatos világ, amiről beszélnek, amit őnekik segíteni, támogatni, rendszerbe szedni kéne. Hogy ennyire másként is hozzá lehet állni a fogyatékossághoz és a fogyatékkal élő emberekhez, az elesettekhez. És egyáltalán hogy felismerjék, nem ők vannak értünk, hanem mi vagyunk értük. És hogy mekkora értéket jelentenek a fogyatékkal élő emberek a mi társadalmunkban. Valójában a teljes államapparátusban és a politikum részéről is nagyon szükséges egy ilyenszerű paradigmaváltás. Persze ezt kimondani, világossá tenni sokszor polgárpukkasztónak tűnik. De azért meg kell tenni. Úgy gondolom, ez is a feladatunk. Én ugyan államtitkár vagyok, de lélekben megmaradtam református lelkipásztornak. És egy protestáns lelkésznek kutya kötelessége ezeket a dolgokat kimondani, és ha lehet, ezen változtatni. És ez a kiállítás ezt teszi.