Arad | Fehér | Hunyad | Krassó | Temes
Jelenidő  |  Álláspont  |  Krónika  |  Sport  |  Gazdaság  |  Kultúra  |  Ifi  |  Egészség  |  Hitélet
Szombat, 2020. február 29., 07.58

Egy elfelejtett generáció megkésett találkozója

2012. november 20., 18.30 Kedd / Arad

2012 egy késő őszi szombatján Czeglédi József tanár úr, osztályfőnök kilenc egykori diákja a szakiskola elvégzésének 50 éves évfordulóját ünnepelte.

Az 1972-ben június végén megtartott tízéves találkozónkon ketten hiányoztak: húszegynéhány évesen már eltávoztak az élők sorából. Tanáraink és oktatómestereink még mindannyian ott voltak. A 15 és 20 éves találkozót is sikerült megszerveznünk. Czeglédi tanár úr rengeteg olyan dologra emlékezett az osztályunkban történtekről, amikre már mi sem. Számára a miénk volt a legemlékezetesebb és a legkiválóbb osztály az egész iskolában. (Ha mi mondanánk, szerénytelenségnek és hivalkodásnak tűnne…)

1958-ban újszerű tervek és elképzelések szerint a tanügyminisztérium megkezdte a szaklíceumok beindítását. Aradon az akkori Vasile Roaită szakiskolában olyan osztályok indultak – köztük az I/E magyar tannyelvű, 34 tanulóval –, amelyek négy év után érettségizni is fognak. Csábító ötletnek tekinthették nemcsak a tanulók, hanem főként szüleik, mert többen az első vagy második középiskolai év után küldték fiaikat ebbe az iskolába a fémforgácsoló (esztergályos, marós, gyalus) szakmák elsajátítására, s egyben az érettségi diploma megszerzésére. Az első évben hárman megbuktak, ők asztalosokként kezdhették újra, mert akkor magyar osztály csak abban a szakmában indult. Rólunk a minisztérium megfeledkezett, érettségiről szó sem esett, „szakképzett munkás” igazolványunkba is csak az esztergályos szakma került be a „fémforgácsoló” helyett. 1962-ben 29-en végeztünk, valamennyiünket elhelyeztek négy nagy aradi fémipari vállalathoz, több mint tízen az esti líceumot is folytattuk munkáséveink alatt, utána pedig technikumot vagy főiskolát végeztünk.

Mi a régi aradiak által Hassinger utcának nevezett, később 29 decembrie, szakiskolás korunkban Ilie Pintilie, azután Săvineşti, napjainkban „Ludovic” Szántay Lajos utcai több mint százéves épületben tartottuk az elméleti órákat, tulajdonképpen oda jártunk iskolába. A műhelygyakorlatokat a Radnai úton (akkor Vörös Hadsereg útja) lévő egykori Ablonczi-műhelyben végeztük; valóságos gyár volt, amelyet a tanulók működtettek. Főleg esztergapadokat és fúrógépeket gyártottunk, azok árából épült fel a műhelyek mellett a későbbi 2-es számú ipari líceum nagy, kétemeletes épülete. Amihez nekünk semmi közünk, mivel emlékünk nem tapad hozzá. A régi iskolaépületben most csendőrkaszárnya van, annak még az udvarába se tudnánk ma bejutni. Viszont Czeglédi tanár úr negyven éve, tízéves találkozónkon is barátságossá varázsolta ellenőrzésünket azzal, hogy a táblára felírt Tamási Áron idézettel fogadott: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne”. Most a táblán az „idős, öreg, vén, agg, aggastyán, matuzsálemi korú” szavak szerepeltek, s alattuk: „Az első száz év a nehéz, a többit kibírjuk”.

Osztályfőnökünk kíváncsi volt többek között arra, mennyire vettük hasznát az iskolában szerzett szakmai tudásnak, s hogy volt-e valami hátránya annak, hogy magyarul végeztük az iskolát. Egyikünk sem volt emiatt hátrányban, mert a termelésben a szakmai ismeretek döntöttek, s különben is: ötven évvel ezelőtt minden fémipari vállalatnál az idősebb szakik nagyrészt magyarok voltak. A Fierarul gyárba (még annak régi helyén, a Vörös Ökör mellett) került Németh Árpád mondta: náluk mindenki magyarul beszélt, még a velük dolgozó néhány román szaki is. Az igazgató és a főmérnök is magyar ember volt. Ugyanezt mondta Török Géza, aki többedmagával a gépjavító központban lett esztergályos.

Szóba jött, hogy a Vasile Roaită szakiskola ezen két évfolyama nem került be az 1997-ben megjelent Az aradi magyar nyelvű oktatás 1919–1997 c. emlékkönyvbe, tehát abból is kifelejtettek minket.

A hosszúra nyúlt osztályfőnöki órán egyperces néma csenddel emlékeztünk elhunyt tanárainkra, mestereinkre, 15 osztálytársunkra.

A déli harangszó után egy órával Zolnai János Zoltán kollégánk fiának egy rendkívül elegáns központi lokáljába voltunk meghívva. A borozgatás és a beszélgetések előtt e sorok írója elmondta Horváth István Hozzám jött ma az erdő lelke című, a hangulathoz és a helyzetünkhöz illő gyönyörű versét. A hosszúra nyúlt társalgás után közösen tisztelegtünk a Szabadság-szobor előtt s megfogadtuk: jövőre, az Alma Mater által szervezett véndiák-találkozón jelen leszünk, s azután is kétévente, ha élünk még.

Habár annyiszor megfeledkeztek rólunk, vagyunk, s hátha tudunk tenni valamit az aradi magyar kultúra továbbviteléért. S ha már nem leszünk, akkor gyermekeink és unokáink majd megteszik.

Katona Béla egykori szakiskolás

Szóljon hozzá
CAPTCHA Image
Jelen
Puskel Péter
Communitas
www.mti.hu
www.hirkereso.ro
www.hirtv.hu