Arad | Fehér | Hunyad | Krassó | Temes
Jelenidő  |  Álláspont  |  Krónika  |  Sport  |  Gazdaság  |  Kultúra  |  Ifi  |  Egészség  |  Hitélet
Kedd, 2020. június 02., 01.41
Karantén-történetek

Én és az idő

2020. április 23., 17.41 Csütörtök / Arad

A sok rémhír között szeretnénk egyfajta oázist nyújtani olvasóinknak, és közismert embereket kérünk arra, hogy engedjenek betekinteni házi karanténjukba, hétköznapjaikba, osszák meg velünk érzéseiket, gondolataikat, esetleg ötleteiket, jó tanácsaikat, melyekkel talán egymás segítségére lehetünk ebben a nehéz, megterhelő időszakban.

 

 

FEKETE RÉKA, az Aradi Kamaraszínház művészeti és produkciós titkára

 

Sokféle idő van a világon, van, hogy megszűnnek a határidők, az idő határtalanná válik, csak belső mértékkel mérhetővé, elmosódnak a percek, órák, napok addig nagyon is számon tartott egységei, a ritmus, amely addig előre lökött, szabálytalanná válik, zihálttá, mint a lélegzet, beszívott és kifújt időbuborékok, szétpattanó emléktöredékek. Az izoláció bezárja az időt, becsukja az ajtót, amelyen addig természetesnek vettük a kilépést, a belső korlátokat hirtelen más szabályok váltják fel, amelyeknek engedelmeskedni kell, nem ehhez szoktunk hozzá, nem erre neveltük a gyermekeinket sem, engedelmességre, nyugalomra, folyton mozgásban vagyunk, vagy voltunk valahol vagy éppen terveztük a következő ugrást. Elgondolkodtató ez az elzártság, akarva-akaratlanul a jobb megismerésre ad lehetőséget. Nincs hová menni, órákig lehet lelkifurdalás nélkül látszólag nem csinálni semmit, néha valóban semmit sem csinálni, még gondolkodni sem, olvasni sem, aludni sem, lebegni a napsütésben, a szélben a nagy fenyőfa alatt, az elszigetelt, megnyúlt időben, amelynek dallama van, eddig ismeretlen trillák a fa irányából, most van idő meghallani a házi rozsdafarkú türelmetlen füttyét, majd csend, finom csettegések, újabb dallamok, szinte emberi, szabad ritmusú játék, ez az új  akusztikai időmérő folyamat.

A mozgásszabadság alapvető emberi jog, még akkor is, ha gyakorlását sokszor észre sem vesszük. Az egyedülléthez való jog is észrevétlenül lapul, amíg a tér szűkké nem válik körülöttünk. Jogunk lenne elgondolkodni azon, hogy vajon miért nem élünk számos jogunkkal, mert jogunk van figyelni egymásra, jogunk van a csendre, jár nekünk a tiszta levegő, az átlátszó, a láthatatlan, tudunk-e élni vagy lehet-e életnek nevezni azt, amit átgondolatlanul élünk le, anélkül, hogy tudatosan odafigyelnénk jogainkra, az íratlanokra, a meg nem fogalmazottakra. Jó ez az idő erre is, megfigyelni magunkat, kapcsolatainkat, barátságainkat, szerelmeinket, észrevenni gyermekeinket, szüleinket, a régi házat, a vakolat térképeit. Most először örülök annak, hogy sok a ház körüli munka, annyi, hogy valószínűleg sosem érek a végére, a friss meszelés egyenetlenségei új térképet rajzolnak a falakra. Elnézem a repedések boldogan remegő vonalát, és ösvényeket látok, amelyeken én is jártam, utakat és utazásokat, amelyeket most újra átélek.

Talán nem véletlen a könyv, amit az elzártság napjaira, most már hónapjaira, magammal hoztam egy kis Arad megyei faluba, ahol tervezzük eltölteni ezt a barátok és család nélküli időt, a színház nélküli időt, bár színház mindig van annak, aki keresi, vannak szövegek, amelyeket most át lehet rágni, át lehet írni, élni. Jéghideg könyv a zord izlandi tájról, ahol csak a hó és a hideg létezik és ahol az emberek szívében mégis rejtőzik valami megfoghatatlan. Egy trilógia, amelynek főszereplője a táj, a tér, a környezet és benne az ember. Most én is benne ülök egy tájban, egy térben, egy udvarban, a kertben, nézem, ahogy kikel a borsó, ahogy virágba borulnak a fák. Bezártan és szabadon. Egészen magammal. Nem bújhatok el önmagam elől, a találkozás elől. Van idő…

 

Szóljon hozzá
CAPTCHA Image
Jelen
Puskel Péter
Communitas
www.mti.hu
www.hirkereso.ro
www.hirtv.hu