Arad | Fehér | Hunyad | Krassó | Temes
Jelenidő  |  Álláspont  |  Krónika  |  Sport  |  Gazdaság  |  Kultúra  |  Ifi  |  Egészség  |  Hitélet
Kedd, 2020. október 27., 17.39
https://www.facebook.com/RMDSZ/
Állandó fotótárlat a Dévára települt bukovinai székelyekről

Ismerjük meg múltunkat, ápoljuk emlékeinket!

Írta: Gáspár-Barra Réka
2020. szeptember 23., 18.20 Szerda / Hunyad

Szeptember közepén állandó fotótárlat nyílt a dévai Magyar Házban. A tizenhárom pannón, több tucatnyi korabeli felvételen elevenedik meg a Dévára települt bukovinai székely közösség 130 esztendeje. A tárlat anyagát László Gergely Pál bocsátotta a helyi magyar közösség rendelkezésre. Tőle érdeklődtünk a képek kapcsán a dévai bukovinai székelyekről, a tárlat történetéről.

 

– A tizenhárom pannón tematikus beosztást kaptak a képek, melyek a bukovinai székelyek lakta telep életének 50-60 esztendejét ölelik fel. Az első pannón az őseink emlékére a bukovinai templomok képei jelennek meg. A következőn pedig Zsók Béla dévai néprajzosnak, írónak, illetve a szintén innen elszármazott Barabás Kásler Magda énekesnek állítottunk emléket, hisz mindketten nagyon sokat tettek e közösségért. Azért is készítettük e tárlatot, hogy maradjanak meg az emlékek, érezzük magunkat itthon ebben az épületben. Hiszen a Magyar Házat is őseink építették a valamikori 4-es határezred segítségével. Az évek során működött itt iskola, óvoda, napközi. Nem tudom, nem ez volt-e az első napközi itt a telepen. Hogy amikor a szülők a mezőre mentek dolgozni, s nem volt kire hagyni a kicsi gyermekeket, akkor elhozták ide. Itt volt óvónői lakás, tanítói lakás, egy nagyon rendezett épület volt akkoriban.

– Most a pannókon végigkövethetjük a hagyományos közösségi, illetve családi eseményeket is. Esküvőket, keresztelőt, temetést...

– Igen hát ezek a mindennaphoz tartoztak és ezek az egyházi dolgok nagyon fontosak. Sok helyt láttam leírva, hogy 1888-ban telepedtek az első székelyek Bukovinából Dévára. De megnéztem a katolikus anyakönyveket, mivel javarészt katolikusok voltak a bukovinai telepesek. És az első anyakönyvi bejegyzés csak 1889. április–májusban történt. Ebből az következtethető, hogy 1888-ban csak férfiak jöttek el, akik szántottak, ugaroltak. Gyakorlatilag a fészekrakók voltak, előkészítették a családnak a helyet. Mert az érthető, hogy valaki elhalasztja a lakodalmat, de a keresztelést vagy temetést nem lehet elhalasztani. Úgyhogy én inkább arra alapozok, ami az egyházi anyakönyvben le van írva.

– A fotótárlaton megelevenednek a hajdani telepi utcák, az említett családi, egyházi események, de betekintést nyerünk a gazdaságokba is, és több felvétel örökíti meg a népi hagyományokat. Déván a karácsonyi katonajáték élt a legtovább....

– Ezt a hagyományt gyakorlatilag Andrásfalváról hozták magukkal. Déván is egy bő évszázadig űzték. Egész a második világháború végéig a bethlehemezés is megvolt. Aztán az eltűnt. A katonajáték vagy népiesen nevezett zsidózás kezdett eltünedezni. Ennek oka volt egyrészt az 1978–80-ban elkezdett bontás, amikor eltűntek a házak, a leányos házak is. A másik pedig, hogy a telepi kultúrotthont, ahogy akkoriban neveztük a mai Magyar Házat elvette a katonaság. Nem volt ahol összegyűljünk ismerkedni, próbákat tartani. Aztán a gyermekek, fiatalok száma nagyon megcsökkent a 60-as, 70-es évekhez képest is. És a szokás már az utolsó években amolyan hattyúdal volt, mert az idősek nem avatkoztak bele, mint régen, hogy az éneket, a verset, a mozdulatokat pontosan átadják. Ez a szokás kívülről nézve nagyon könnyű. A most két éve megjelent Bukovina másképp című könyvemben az egész szokást leírtam, részletesen, ahogy kezdődik az összegyűlés, a pénzgyűjtés, a zenészek beszerzése, a leányos házak... Szóval ez egy elég bonyolult folyamat volt ahhoz képest, hogy a háznál gyakorlatilag csak a kész dolgot látták. Katona sem lehetett akárki, egyforma magasak kellett legyenek. Kellett egy kis színészi tehetség is, a hangsúlyozást is meg kellet tanulni. Az éneket nagyon sokat gyakoroltuk, amikor először indultunk el. De az volt a szerencse, hogy mint mondtam, jöttek az idősek, és segítettek az énektanulásban. Ez amúgy mindig probléma volt, mert 14-15 éves korban változik a hang. Akkor nagyon nehéz volt eltalálni egy közös hangot. De azért sikerrel vittük végig. Én hat évig voltam katona, két évet voltam zsidó és egy évet kisasszony. És a legtöbb ház, ami volt nekünk akkoriban a telepen, 27 lányos ház volt. De mesélték, hogy volt egyszer 29 is. Ennyit kellett egy éjjel végigénekelni. Persze ez lehetetlen volt, és ebből különböző bonyodalmak származtak, harag lett, hogy a lányt nem énekeltük meg, elkerültük a házat, de időben bevenni ennyi házat lehetetlen volt. Voltak szabályok is, hiszen előfordult, hogy 7-8, sőt kilenc rendben is jártak a legények Déván. Akkor be kellett osztani, hogy ki kezdi a telep felső vagy alsó végén, ki középtájt és melyik utcában, hogy elkerülhessük egymást, ne legyen torlódás egy-egy háznál.

– A tárlatmegnyitó alkalmával a háttérben végigpörögtek a kivetített képek, és nagyon sok felvételen láthattuk népviseletben a Déván élő bukovinai székelyeket. Ezeknek a díszes, szép ruháknak úgy tűnik, nyoma veszett. A mai hagyományőrzők ruházata csak halvány mása a hajdani viseletnek...

– Hát ez gyakorlatilag már nem is az, ami Bukovinában volt. Ezen az elpolgáriasodás nyomai követhetők végig. Még nagyapám, László János is leírta, hogy Bukovinában elszigetelt kis falvakban éltek a székelyek, ahol könnyebb, magától értetődőbb volt a hagyományőrzés. Itt Déván már vegyes volt a magyar közösség. Voltak helybeliek, akik csúfságoltak, amikor népviseletben mentek a városi templomba a bukovinai székelyek. A telepi templom akkor még nem volt meg, az első és második telepítés után 50-60 évvel sikerült azt felépíteni. A városiak pedig megszólták a telepieket a viselet, a tájszólás miatt. Ugyanaz a helyzet Magyarországon, 1944-ben, mikor Bácskából menekültek, pontosan ezért a sok megszólásért igyekeztek az oda települő bukovinai székelyek lemondani a hagyományaikról, viseletről, tájszólásról, mindenről ami az övéké volt. Most próbálják visszaszerezni azt. De hetven év után nagyon nehéz!

– Az állandó tárlat elkészítésében Dulinszky László nyújtott segítséget. Ő említette a megnyitó alkalmával, hogy e pár tucatnyi fotó tulajdonképpen csak töredéke annak a rendkívül gazdag képanyagnak, amit az utóbbi évtizedekben sikerült összegyűjteni a dévai bukovinai székely közösségben. Mennyire tudatos ez a gyűjtés?

– Mint az lenni szokott, az ember mindig a saját családjában kezdi el gyűjteni a képeket. Ugyanúgy ahogy a családfát is előbb szűkebb, majd tágabb körben készítjük el. Nekem szerencsém volt, hogy a néhai Zsók Béla bácsi gyűjteményét az öccse, Árpád átadta. Ott rengeteg kép van, és nagyon szépen rendezve témák szerint. Persze máshonnan is voltak képek. Hoztak sokan. Érdekes, hogy – több mint egy évtizeddel ezelőtt kezdődött el – meglepetésemre, az idősek szóltak: gyere hozzám, vannak valami képeim, oda szeretném adni neked. Nem volt kinek hagyják, szerették volna, hogy megőrződjenek. Így gyűltek be ezek a telep felöli utcákról a képek, bontáskor 1980-ban, az egykori könyvtáros, Zsók Manci néni adta nekem ezeket két évvel mielőtt meghalt volna. Persze van, amikor járkálás is van utána, de van amikor az emberek ajánlják fel, mert tudják, hogy jó helyre kerül. Ezek mind értékek. Ha körbejárjuk ezt a kiállítást, a képek alapján az egész történetünket el tudjuk mesélni.  

– Régi tárgyak maradtak-e meg a telepen, legalább egy emlékszobára való?

– Hát annyit talán össze lehetne gyűjteni. De a bútorok, szőnyegek, festékesek halála a bontáskor volt. Amikor lebontották a telepet, ami volt egy 120 lapméteres háznál, azt nem lehetet bevinni egy 40 négyzetméteres lakásba. Akkor sok minden eltűnt: a festékesek, a kasztenek, a tulipános ládák, az osztováta persze – a szövőszék –, annak egy külön szoba kellett volna. Ezekről mind lemondtak az emberek, mert egyszerűen nem volt lehetőségük, hogy magukkal vigyék a bontáskor, költözéskor. Nem volt hova tenni őket.

– A fotótárlat megnyitóján arra kérték a jelenlévőket, hogy akinek még van otthon régi fényképe, telepi eseményekről szóló újságcikke vagy bármi egyéb emlék, szóljon, hogy számba vehessék ezeket, lefotózzák és megörökítsék az utókornak. A gyűjtőmunka tehát folytatódik?

– Itt volt egy nagyon szép munka, aminek Hompot László nekifogott, rengeteg képet összegyűjtött a telepről. Azt hiszem két albumba foglalta ezeket. Hogy milyen példányszámban sikerült ezt kinyomtatni nem tudom, de azt tudom, hogy évekig járta a telepet, kölcsönkérte a képeket, beszkennelte. És tudom, hogy elég sok akadályba ütközött, az emberek nem mindig merték kölcsönadni a képeket. Ha valakinek az édesanyja, édesapja van a képen, akkor nehezen adja ki a kezéből, hiszen sokaknál ez az egyetlen tárgyi emlék, amit meg tudtak őrizni a szülőkről, nagyszülőkről. Most már én annyira jutottam, hogy van egy kézi szkennerem, úgyhogy én a képet senkitől el nem viszem. Amikor kutatni megyek, akkor ott helyben beszkennelnem, feldolgozom, nem megyek el a képpel a házból. Így gondolom, hogy nyitottabbak lesznek az emberek, mint hogyha kölcsön kéne adniuk. Az az igazság, hogy felszerelés is kell az ilyen foglalkozáshoz. A lényeg azonban, hogy valami maradjon utánunk. Itt senki sem törekszik hírnévre. Sem jómagam, sem Dulinszky László, aki ebben a tárlatban segédkezett, sem Pogocsán Ferdinánd, aki szintén támogatta az állandó kiállítást. Az a fontos, hogy ne felejtsük el a saját történelmünket, mert ez a miénk. Utána foglalkozhatunk és kell is foglalkozzunk a máséval is. De előbb ismerjük meg, ami a miénk, és őrizzük meg a saját emlékeinket!

– Köszönöm a beszélgetést és további eredményes munkát kívánok!

Szóljon hozzá
CAPTCHA Image
Jelen
Puskel Péter
Communitas
www.mti.hu
www.hirkereso.ro
www.hirtv.hu