Arad | Fehér | Hunyad | Krassó | Temes
Jelenidő  |  Álláspont  |  Krónika  |  Sport  |  Gazdaság  |  Kultúra  |  Ifi  |  Egészség  |  Hitélet
Hétfõ, 2020. február 17., 14.28
Beszélgetés HOSSZU GÁBOR, Londonban élő aradi informatikussal

„Legfontosabb az, hogy nyitottak legyünk” (1.)

Írta: Juhász Béla
2020. január 21., 18.13 Kedd / Arad

– Mi az, amiről ma szívesen csevegnél?

– Szerintem három nagy témát kéne érintenünk: először is a szakmai felkészülésemről szeretnék szólni, másodsorban a sportolói múltamról, ugyanis 14-15 évesen versenytáncban nemzetközi korosztályos bajnok voltam. A harmadik téma a családom. Szeretek beszélni róla. Büszke vagyok szüleimre, nagyszüleimre. Nélkülük nem lennék ott, ahol most vagyok.

– Családod tagjait sokan ismerik Aradon. Bemutatnád őket röviden?

– Hosszu, született Behm Andrea és Hosszu András elsőszülött gyermeke vagyok. Öcsém, Hosszu Alex Temesváron jár egyetemre, és imádom. Mindig piszkáltuk egymást, mindig veszekedtünk, de igazi, testvéri a kapcsolatunk. Öt és fél évvel kisebb, mint én. Mamám részéről ott van Behm nagytata, Béla Tata és Behm nagymama, a Nagyi, akik sajnos már nincsenek köztünk. Dr. Behm Béla szemész szakorvost rengetegen tisztelték és szerették. Nagymamám, született Puskel Katalin neves matematikatanárnő volt. Tulajdonképpen velük nőttem fel; együtt laktunk 15 éves koromig. Apukám ügyvéd, anyukám pedig matektanár. A család mindegyik hölgytagja matematikatanár volt. De nem nyomták belém a matekot, nem stresszeltek a számokkal.  A mama több mint 25 évig aerobiktanár is volt. Anyukám mindig sportolt, és jól nézett ki. Büszke vagyok erre. Mind a négy nagyszülőmet egyformán szerettem. A másik oldalról is csodálatos a család: Zoli Tata, azaz Hosszu Zoltán, ügyvéd, egykori szenátor és Eri Nagyi, azaz Fritsch Erika, szintén matektanár. Végül én nem lettem sem ügyvéd, sem orvos, sem matematikus, hanem informatikus.

– Intellektuális fejlődésed szempontjából, szerinted számít az, hogy értelmiségi családban születtél és nőttél fel?

– Rengeteget számít. Nagy szerencsének tartom, hisz nem rajtam múlt, hogy milyen családba születek. 

„Sok fiatal nem jön vissza Aradra”

– Most már mutatkozzál be te is, kérlek!

– Huszonhat évesen informatikus vagyok Angliában, Londonban. A szüleim biztosan többet tudnának mondani rólam. 

– Hány kilométer választ el mostanában édesanyádtól?

– Elég sok. Ha autóval jönnék haza, két napba telne, hisz kb. 22 órás az út.

– Könnyen vagy nehezen szoktad meg ezt a helyzetet?

– Szerintem nem lehet 100%-ban megszokni ezt. Vitathatatlan, hogy nekem ez a normális. Nincs olyan, hogy ne zavarjon legalább egy icipicit.  De idővel egyre könnyebb elfogadni. Boldog vagyok ott is. Megvan ott is az életem, a baráti köröm stb. Amikor hazatérek, látom, mi az, ami valójában hiányzik: a szüleim, családom, az itteni barátok. Szerencsés vagyok, mert még mindig megvan itt a baráti köröm. Végül is manapság a távolság nem igazán probléma. A XXI. században repülővel 3 óra az út. Ha angol idő szerint déli 12-kor kilépek a lakásomból, akkor román idő szerint este kilenckor itthon vagyok. Benne az időeltolódás, meg a repülőtéren eltöltött idő. Ez nem olyan vészes.

– Milyen gyakran beszélsz szüleiddel, amióta ott vagy?

– Minden héten legalább egyszer. Általában kamerával. A technika manapság megvan. De megtörténik, hogy felhívom őket a munka szünetében, ha szükségem van egy tanácsra. A szüleim nagyon jó, igazi barátaim is. Ha foglalt vagyok, vagy nincs kedvem, akkor is felhívom őket vasárnap délután. Ez nekem fontos. 

– Szeretsz hazajönni?

– A mai napig szeretek. Sohasem érzem azt, hogy nekem ez egy kötelezettség.

– Mi köt még Aradhoz?

– Családom és barátaim. Meg valószínűleg a nosztalgia. De elárulom: ha valaha visszajönnék Romániába, valószínűleg nem Aradon telepednék le. 

– Miért?

– Vannak Aradnál sokkal jobb városok. 

– Például?

– Temesvár, Kolozsvár, de keletebbre nemigen mennék. Arad egy kicsit le van rombolva. Nem túl nagy a tapasztalatom Araddal kapcsolatban, de szerintem megérződik az, hogy Aradnak nincs egy komoly egyeteme. Sok fiatal elmegy más város egyetemére, s miután végzett, ott marad, nem jön vissza ide. Másrészt itt, Aradon, mint informatikus az én szintemen, nem lenne keresnivalóm. 

– Van honvágyad?

– Sokszor van. 

„Tudták, hogy Romániában nehéz az érettségi”

– Hogy jött az ötlet, hogy Angliába menj egyetemre?

– A szüleim ötlete volt, hogy menjek külföldre. Angliát magam választottam. Több ország szóba jött: Dánia, Hollandia, Svédország és persze Anglia. Angol nyelvtudásom kiváló, angol óvodába jártam. Úgy gondoltuk, az angliai egyetem lenne nekem a legkönnyebb. Jelentkeztem a Manchesteri Egyetemre. A bejutással nem volt semmi gondom. Minden online működött.

– Volt felvételi vizsga?

– Nem. Elismerték az érettségi vizsga eredményét. Tudták, hogy Romániában nehéz az érettségi… 

– Milyen szakra jártál?

– Informatikára. Computer Science, azaz a Számítógépek Tudománya volt a szakom neve. Első évben általános számítástechnikai fogalmakról tanultunk. Sok tantárgyunk volt, nem túl magas szinten. Sok mindenről tanultunk egy kicsit, sok mindenbe alkalmunk volt belekóstolni. A második évben csak a tantárgyak fele volt kötelező, a másik fele pedig opcionális. Harmadik évben már egyetlen tárgy sem volt kötelező, de választani kellett bizonyos számú tantárgyat. 

– Aztán mesteriztél?

– Én nem. A második év után, gyakorlatra, elmentem dolgozni pénzért naponta 8 órát egy céghez. Aztán kaptam tőlük egy állás­ajánlatot, miszerint végezzem el az egyetemen a harmadik évet, s utána jöjjek hozzájuk dolgozni. Ha beiratkoztam volna a mesterire, ők nem vártak volna rám 2-3 évet. Azt gondoltam, hogy azon a területen, amelyen én dolgoztam (mesterséges intelligencia, virtuális grafika) fontosabb az a tapasztalat, amelyet egy munkahelyen nyerhetek el, mint az, hogy folytassam az elméleti felkészülést. Egyáltalán nem bánom, hogy nem mentem mesterire. 

„A mesterséges intelligenciával foglalkozom”

– Elfogadtad végleg londoni otthonodat?

– Mit jelent az, hogy végleg?... A világban már most bolondéria van. Tíz, húsz év múlva már mindenki mindenütt lesz. Egyre könnyebb és olcsóbb a repülés… Nem vagyok hálátlan, de mindig jobbat akarok. Nem állíthatom, hogy véglegesen ott fogok maradni. 

– Pontosan mit dolgozol a cégnél?

– Konkrétan a mesterséges intelligenciával foglalkozom. Ez azt jelenti, például, hogy tudsz beszélgetni a telefonoddal, megkérdezed, esik-e kint az eső, s ő megmondja. Az okostelefonod mesterséges intelligenciájának köszönhetően spécibb fénykép készíthető, mint a klasszikus kamerákkal, meg a telefon képes felismerni az arcodat, például egy csoportképen, és nem felejti el. Az egész úgy működik, mint az emberi agy. Neuronhálózat (neuron networks) az alapja. Ez a tudomány az emberi agyat modellezi. Az agyunkban 100 milliárd neuron van. Mindegyik képes elektromos impulzusokat kilőni. Végül is statisztika az egész.

– Kutatással foglalkozol?

– A kutatás a munkám egy része. Tulajdonképpen a neuronhálózatok programozását végzem. Ezerötszázas létszámú cégem tíztagú csapata, amelyet vezetek, azzal foglalkozik, hogy ha elromlik valami a szimulálásban egy rossz döntés nyomán, akkor megkeressük a hiba okát. Ehhez kell a kutatói mentalitás, és ugyanakkor komoly elméleti felkészültség. Ha a számítógép elrontott valamit, nekem, mint embernek okosabbnak kell lennem, hogy kijavíthassam a hibát.  

– Mi a munkád gyakorlati haszna?

– Egy csipet fejlesztünk ki, amely neuronhálózatokkal dogozik, amit fel lehet használni akár egy okostelefonban, akár egy vezető nélküli gépkocsiban.

– Lehet megbízhatóbb egy autó, amelyet egy csip vezet, mint az, amelynek a volánját egy ember fogja?

– Az összes szimulálás azt mutatja, hogy a robot megbízhatóbb, mint az ember, akinek nem olyan jók a reflexei, akinél közrejátszik a szubjektivizmus is, ami időnként rossz dolog, máskor meg jó dolog. Az ember olykor lefékezi a gépkocsit, ösztönösen hoz döntést, megérzés alapján, amire a robot egyelőre nem képes. 

„Engem már nem érint a Brexit”

– Tervezed, hogy továbbmenj Angliából?

– Egyelőre nem. Következő célom, hogy megszerezzem az angol állampolgárságot. Remélem, jövőre meglesz. Mint az Európai Unió állampolgára, 5 év munka vagy tanulás után leteszek egy nyelvvizsgát, és egy általános ismereteket követelő vizsgát az ország történelméről és egyéb ismeretekből. 

– A Brexit nem kavarhat be neked?

– Szerencsére, engem már nem érint, hisz már 8 éve ott vagyok, és fizetem az illetéket, adót.

– Emlékszel még az iskolában eltöltött évekre?

– Az I–IV. osztályt a Csikyben végeztem. Aztán V.-től XII.-ig a Ghiba-Birtában folytattam. Nem járok már vissza iskoláimba, de egykori tanáraimmal szoktam találkozni. 

– Kik voltak kedvenc pedagógusaid?

– Első, aki eszembe jut, Ancateu Dan romántanár. Keménykezű, de nagyon rendes, szimpatikus tanár. Nehéz volt az ötödik osztály. Az elemiben Khell Levente volt a tanító bácsim. Jópofa pedagógus. Nem könnyű magyar iskolából átmenni románba. Nem tudtam jól románul. A matek szakkifejezéseit is csak magyarul ismertem.  

– Melyik volt a kedvenc tantárgyad?

– Nem a matek, és ezt jól tudta a mamám is. Kilencedikben a fizikát szerettem legjobban, meg a kémiát is. Azért, mert az apámra ütök, akinek nagyon kreatív agya van. A fizika tudománya elmagyarázza, hogy miért működik az élet úgy, ahogy működik. Aztán más tanárt kaptunk… Rengeteget számít a tanár személye. 

– Nem bánod, hogy ötödiktől nem írattak tovább magyar iskolába?

– Utólag nem. Nekem nem volt lényeges az, hogy magyarul vagy románul tanulok. Szerencsére jó iskolába kerültem, és jó tanáraim voltak. 

„A szüleimről magyarul álmodom”

– Olvasol magyarul?

– Keveset. Sajnos. Az olvasással nincs gondom, a helyesírás kissé döcög. A beszédet folyamatosan gyakorolom szüleimmel meg itteni magyar barátaimmal. A szüleim nem is engedik, hogy románul szóljak hozzájuk. Nem akarom elfelejteni az anyanyelvemet. Többet olvasok angolul. Jelenleg egy kanadai költő, klinikai szakpszichológus, Jordan Peterson könyve került a kezembe, amelyben a káosz és a rendezettség közötti különbségről értekezik. Kihangsúlyozza, mennyire fontos az embernek mind a káosz, mind a rend. A legtöbb ember problémái onnan erednek, hogy ezt a két dolgot nem tudja egyensúlyban tartani. 

– Milyen nyelven gondolkozol?

– Szeretném azt mondani, hogy most már angolul, de lehet, hogy még mindig románul. Attól függ, hogy mire gondolok. Például a szorzótáblát románul tudom, vagy magyarul. Vannak dolgok, amelyek mindig románul vagy magyarul jutnak eszembe. 

– Milyen nyelven álmodsz?

– Attól függ, hogy miről álmodom. Ha a szüleimről álmodom, akkor biztosan magyarul, a barátaimról viszont lehet, hogy románul. 

– Mennyire tartod fontosnak, hogy az iskolában anyanyelvén tanuljon a gyerek?

– Szerintem fontos az első pár évben. Hogy sajátítsa el rendesen szülei nyelvét. De tanuljon más idegen nyelveket is! Azért mentem román iskolába, mert az jobb iskola volt, nem másért. Bevallom, nem vagyok nagy nacionalista. Ha megkérdezik, mi vagyok: magyar, román vagy angol, azt mondom: egyik sem. Egy George Carlin nevű amerikai humorista mondta: „A nemzeti büszkeség be tud csapni. Arra legyél büszke, amit a saját kezeddel csináltál, nem arra, hogy minek születtél, hisz az egy baleset következményének tekinthető.”

– Látsz lényegi különbséget az angol és a román iskola között?

– Látok. A román iskolarendszer nagyon jó. Sokat tanítanak. De sajnos sok olyasmit, amit sohasem fogsz használni az életben. Angliában csak a lényeget kell megtanulnod. Ez a különbség. Én az informatika egyetemen Angliában csak első évben tanultam matematikát. Te döntesz, hogy akarod-e folytatni a következő években.  Itt, az informatika egyetemen még a negyedévben is tanítják a fizikát meg a matematikát. Lenyomják a torkodon, ha kell, ha nem. Az angol egyetemeken felnőttszámba veszik a hallgatókat. Nekem az jó volt, mert tudtam, mit akarok, mit kell tanulnom.

„Gyerekkoromat kitöltötte a versenytánc”

– Vannak kellemes gyerekkori emlékeid?

– Rengeteg. Gyerekkoromat kitöltötte a versenytánc. 

– Hol tanultál meg táncolni?

– Egy temesvári táncklub képviselője gyerekeket toborzott az aradi iskolákból. Azt tervezték, hogy Aradon is terjeszkednek. Együtt egy ismerős kislánnyal elmentünk kipróbálni. Jópofa dolognak tűnt. Hetente kétszer jártunk edzésre egy iskola tornatermébe. Hamar észrevették, hogy jó vagyok, és javasolták, hogy járjak át Temesvárra is edzésekre. Új partnert választottam, akivel jobban passzolt a stílusom.

– Hány évig voltál profi táncos?

– Tíz évig tartott. 2007-ben Galacon országos bajnokságot nyertem a 14-15 éves korosztályban. Akkor az országban senki sem volt jobb, mint Diana, a partnerem meg én. 

– Angliában is táncolsz?

– Ott már csak hobbi szinten. A tánccal csajokat tudtam találni magamnak. 

– Emlékszel más érdekességre gyerekkorodból?

– Élvezetes tenisz- meg pingpongmeccseket játszottam Zoli Tatával.

– Értek kudarcok az életben?

– Igen. A kudarcból tanulsz a legtöbbet. Egy filmben hallottam: „Azért esünk el, hogy megtanuljunk felállni”. Megtörtént, hogy nem sikerült egy vizsgám. Megtanultam, hogy három nap alatt képtelenség felkészülni egy vizsgára. Elmentem állásinterjúra. Biztos voltam benne, hogy az állás az enyém lesz. És nem sikerült. Abból a kudarcból is tanultam. Anyám is megmondta: „Ne arra gondolj, hogy mit rontottál el, mi ment rosszul, hanem azt nézd, hogy mit kell tenni azért, hogy a következő alkalommal elkerüld a kudarcot.”

Szóljon hozzá
CAPTCHA Image

Hozzászólt: Adrian / Csütörtök, 2020. január 23., 12.36 Válaszoljál rá!

Remek cikk, minél több hasonlót olvasnék, a második rész még érdekesebb.

Jelen
Puskel Péter
Communitas
www.mti.hu
www.hirkereso.ro
www.hirtv.hu