Nagyvarjas harangja hazaszólít

Minden csak volt, ma nincs semmi, fut át rajtam az Ady-verssor, miközben az ötvenes éveiben járó, már rég nem itt lakó, de gyermekkora éveit, legalább vakációkban itt töltött férfit hallgatom. Azt mondja, szó szerint: 1989-ben az igazi Nagyvarjas meghalt. Nem hinném, hogy igaza van, de ő így érzi, és a meggyőződésekkel nehéz vitatkozni. Benne az a Nagyvarjas él, ahol „dolgos emberek laktak”, s a sors minden mostohasága dacára viszonylag jól megéltek. Nagyapjának kilenc testvére volt, meséli (ma ennyi gyerekből a falusi óvoda pici híján fél létszáma kitelne), amikor disznót vágtak, egy részét a toron elfogyasztották, kóstolóként a nagyját elosztogatták a rokonságnak, szomszédoknak, barátoknak – de jól érezték magukat egy-egy összejövetelen, ezzel is összekovácsolódott a közösség, s idővel másoktól visszakapták, amit előbb adtak.

A szülőhely, falu, város képe sokféleképpen élhet az emberben. A fenti történet mesélőjében gyermekkori emlékként így él: nagyszerű, megtartó közösségként, amelyben érdemes élni, jó emlékezni rá, amely élete végéig meghatározó élmény marad annak, aki benne élt.

Szombaton délután misére hívott a nagyvarjasi katolikus templom harangja. De nemcsak a kicsiny falu lakosait hívta: negyedszáz személyautó összeszámolása után (köztük volt, a Szegedi Ötágú Síp Kulturális Egyesület nevében érkezettek autója is) abbahagytam, pedig volt még néhány a környező utcákban, többségük bizonyára nem helybeli, hanem a nagyvarjasiak világtalálkozójára érkezett vendég vagy meghívott.

A „világtalálkozó” elnevezésen, őszintén szólva, eleinte kicsit mosolyogtam. Nagyvarjas sohasem volt, tudomásom szerint, kivételes jelentőségű helység, nemzetközi viszonylatban kiemelkedő személyiségeket sem „termelt ki”. Világtalálkozó? Azoknak azonban, akik ott születtek, akiknek ott vannak gyökereik szüleik, nagyszüleik, távolabbi őseik révén, ha rég elkerültek is onnan, a „világ közepe” (ahogy Ágyáról Hevesi doktor mondogatni szokta). Szülőhelye, ha csak valami kellemetlen történés el nem fordítja tőle, mindenkinek a világ közepe.

Szombaton délután nagyon sokan összejöttek a szentmisével kezdődött ünnepségen. Jónéhány közelebbi-távolabbi ismerőstől megkérdeztem, hogy és miért van itt. Kiderült, hogy férje, felesége, nagymamája, ilyen-amolyan rokona révén. Ilyen kicsi a világ. Mindenesetre a nagyvarjasi templomban régóta voltak ennyien a György Zoltán nagyiratosi plébános által celebrált szertartáson, s a mostani óvoda, egykori iskola udvarán tartott (az időjárás által is támogatott) könyvbemutatón Nagyvarjason régen látott tömeg vett részt.

A könyvbemutató kétségtelenül a nagyvarjasi világtalálkozó központi és meghatározó eseménye volt, eköré szerveződött a falunapnak beillő esemény. Ha könyv nincs, bizonyára találkozó sincs. De hát volt. Tavaly (a pár kilométernyire lévő, ma már jó minőségű, aszfaltos úton megközelíthető) Tornyán – ahová magyar „felső tagozatra” a nagyvarjasiak is jártak – határozódott el, baráti beszélgetés közben, hogy megszervezik a nagyvarjasi találkozót. (A „főkolomposok” a nagyvarjasi születésű Nagy István mai pécskai tanár, meg az ugyancsak nagyvarjasi Szabó István mai sarkadi – magyarországi – tanár voltak, akik nagyszerű, 220 oldalas könyvet írtak az akkori alkalomra Tornyai tanítók és tanulók címmel.) És egy év alatt összehozták a Nagyvarjasi harangszóc., ezúttal már 350 oldalasnál is terjedelmesebb, sőt „pótkötettel”, egy kisebb füzettel is kiegészített nagyvarjasi könyvet. Nagy István mesélte a bemutatón: szorított a nyomdába küldés határideje, a kéziratnak mennie kellett, de „elvarratlan szálak”, kimaradt anyagok is voltak, amelyek aztán a füzetben láttak napvilágot.

A kötetet bemutató Irházi János újságíró ötletes fordulattal, bevezetőként arra kérte a közönséget, hogy, aki tudja, jelentkezzen néhány helyi tájszó értelmezésében. Néhányra már csak kevesen jelentkeztek, de sokat szinte mindenki ismert. Egyébként sorra a „színpadra” szólított néhány olyan (egykori) helybelit – Oláh Rozália, Antal Hajni, Lelik Anna –, akik elmondták (írásaik a kötetben is szerepelnek), mit jelent számukra, mit idéz fel bennük Nagyvarjas. Például az egykori iskolaudvarban álló eper- és körtefát – egyik sincs már meg –, a megváltozott falut (ezt már a krónikás mondja: a templom körüli leaszfaltozott utcákat, a nemrég renovált kultúrotthont, a megváltozott ottlakókat), az egykori tanítókat, szomszédokat, iskolatársakat, a már eltávozottakat... A ma Dunaújvárosban (Magyarország) élő Antal Hajnal, nagyvarjasi tanítók leszármazottja azt mondta: az egykori tanító néni, bácsi büszkék lennének rá, hogy ma ennyien eljöttek a találkozóra. Lelik Anna, Nagy István valamikori tanítónője, a vele kapcsolatos emlékek felelevenítése után így összegzett: „Fogjanak össze, maradjon meg ez a kicsi falu. Ide öröm volt bejönni!”

A könyv bemutatója feltette a kérdést: hányan lennénk vajon, ha minden nagyvarjasi származású eljött volna? A válasz kórusban jött: „Nem férnénk el itt, az udvaron!”

***

A könyvbemutató után a kultúrotthonban gulyásból álló (pálinkás, üdítős, sörös) estebéden látták vendégül a helybeliek a távolabbról érkezett vendégeket (olyan „animátorok” közreműködésével, mint Kovács Aranka – Arany), majd a szabadtéri színpadon folytatódott a nap. Előbb Papp Attila nagyiratosi (ma Nagyvarjas anyaközsége) polgármester köszöntötte a megjelenteket, köszönte meg az ötletgazdának (Nagy Istvánnak) a találkozó létrejöttét, a közreműködőknek, Szénási Sándornak és másoknak a támogatást és kifejezte reményét, hogy a következő találkozó még sikeresebb lesz. Faragó Péter ügyvezető az RMDSZ Arad Megyei Szervezetének nevében üdvözölte a kezdeményezést és az összejövetelt; Nagy István elmondta, hogy lélekben mások is jelen vannak a találkozón (például a Németországban élő Sinkó István), és megköszönte a sorsnak, hogy ezen az ügyön dolgozhatott.

Vajda Valéria műsorvezető ezt követően sorra jelentette be az immár estébe nyúló délután fellépőit – a nagyvarjasi Királyliliom Pintér András által betanított tánccsoportját, a Fresch Color moderntánc-csoportot, a nagyiratosi, Czank Kitty vezette tánccsoportot, Varga Rebeka mazsorett-táncost, a nagyiratosi Forray népdalcsoportot, a kisperegi, Zámbori Renáta vezette Rózsabimbó tánccsoportot, a Jaksity Farkas Florentina által összefogott nagyvarjasi és tornyai asszonykórust, végül a sztárvendégeket, a Pacsirtákat. A szombati nap sikeréhez azonban mindenekelőtt olyan lelkes és hozzáértő emberek kellettek, akik képesek összefogni egy egyre zsugorodó magyar közösség tagjait. Illesse őket az elismerés.