Arad | Fehér | Hunyad | Krassó | Temes
Jelenidő  |  Álláspont  |  Krónika  |  Sport  |  Gazdaság  |  Kultúra  |  Ifi  |  Egészség  |  Hitélet
Szerda, 2021. június 23., 12.13
Beszélgetés ft. Szilvágyi Zsolt püspöki helynökkel

„Segíteni az embereknek, hogy közelebb kerüljenek a Jóistenhez”

Írta: Pataki Zoltán
2021. március 28., 18.15 Vasárnap / Temes

A magyar köztársasági elnök 2021. március 15-én a Magyar Érdemrend lovagkeresztje polgári tagozata kitüntetéssel ismerte el ft. SZILVÁGYI ZSOLT püspöki helynök, a Temesvár-Józsefváros Római Katolikus Plébánia plébánosának a temesvári magyar katolikus közösség körében végzett példaértékű szolgálatát. Az Arad megyei származású ft. Szilvágyi Zsolttal temesvári beilleszkedéséről, a józsefvárosi plébánián zajló sokszínű, változatos foglalkozásokról, a családok és a fiatalok megszólításáról, online szentmisékről és hitoktatásról, a hitből fakadó jótettekről beszélgettünk.

 

– Ft. Szilvágyi Zsolt püspöki helynököt éppen 20 esztendeje szentelték pappá, majd papsága első tíz esztendejében volt püspöki titkár, ifjúsági lelkész, a Gerhardinum Katolikus Líceum spirituálisa, a katolikus egyetemisták lelkipásztora. Hogyan tudott beilleszkedni a Bánságra jellemző kulturális sokszínűség egyházi életébe?

 

– Amikor első éves teológus voltam, akkor jártam először Temesváron. Nem voltak rokonaink, ismerőseink ezen a vidéken. Igazából papként ismertem meg a várost és az elején egy kicsit szokatlan volt ez a nagyon sok nyelvűség. Szülőfalum, Zimándújfalu annak idején szinte teljesen magyar nyelvű közösség volt, de Aradon is jobban jelen van a magyar vonatkozás, mint Temesváron, ahol ezt a sokszínűséget kellett megszokni. Idővel, úgy érzem, megszoktam, megszerettem a bánsági magyar közösséget, szerintem nagyon sok értékes ember él itt Temesváron. Bár a temesvári magyarok nagy részére az jellemző, hogy nem igazán temesvári gyökerekkel rendelkeznek, nagyon sokan jöttünk ide. Megszerettem Temesvárt, tetszett a város nyitottsága, az itteni emberekre jellemző egyfajta szolidaritás, tisztelete a másik népnek. Meg kellett szokni, de úgy érzem, hogy otthonra találtam Temesváron. Ehhez hozzátenném, hogy nálunk, lelkipásztoroknál az otthon nagyon relatív fogalom, mi elfogadjuk azt, hogy a püspök oda helyezzen bennünket, ahol szükség van ránk. Lehet, hogy ma otthonom Temesvár és lehet,  hogy egyszer majd egy másik plébánia lesz az otthonom, ezt is el kell fogadjam és erre is nyitott vagyok.

– Ön már több mint tíz éve józsefvárosi plébános. Hogyan fogadták itt a Józsefvárosban, hiszen Máriaradnára helyezett elődje, Reinholz András plébános úr igen népszerű volt az itteni közösség körében.

– Elmondhatom, hogy nagy-nagy szeretettel fogadtak. Józsefváros egy háromnyelvű közösség és mindegyik közösség részéről éreztem a szeretetüket, a nyitottságukat. Valószínűleg azért is volt ez így, mert ifjúsági lelkészként nem voltam ismeretlen személy a számukra. Nagy-nagy lelki melegséggel fogadtak, szeretetet éreztem és mind a mai napig úgy érzem, hogy egy szerető közösségben lehetek lelkipásztor. Ez a papnak is nagyon fontos, mert a közösségen is múlik, hogy mit hoz elő a lelkipásztorából. Elő lehet hozni jót, de elő lehet hozni esetleg rossz dolgokat is, ez nagyon sokszor a közösségtől is függ. Nagyon hálás lehetek a józsefvárosi közösségnek, mert szeretettel fogadtak.

– Kérem, meséljen a józsefvárosi plébánián zajló sokszínű közösségi életről, a csoportos tevékenységekről, amelyekbe sikerült bekapcsolni a józsefvárosi közösség apraját-nagyját.

– Egy plébánia élete nagyon színes. Az előző időkben sokszor csupán a gyerek és az ifjúsági tevékenységekre koncentráltunk, de most már az egyház úgy látja, hogy nagyon lényeges a felnőtt réteg megszólítása és a legújabb irányelvek szerint a család kell legyen a lelkipásztorkodás középpontjában. Ahol a családdal foglalkozunk, ott benne vannak a gyerekek, a fiatalok és az idősek is, egy nagy, széles skálában kell lelkipásztorkodnunk. Mi ezt próbáltuk itt a Józsefvárosban megvalósítani, nem mondom, hogy ezt mi nagyon jól csináljuk, de igyekeztünk minden réteg, minden korosztály felé fordulni.

Azt is el kell mondani, hogy amikor tevékenységek sikeréről beszélnek az emberek, akkor nagyon sokan számokban gondolkodnak. Ez egy téves hozzáállás, nekünk emberekkel kell dolgozni, eltekintve attól, hogy négyen, öten, tízen vagy húszan járnak egy közösségbe. Nekünk minden ember fontos kell legyen! Itt, a szórványban talán azért is sokan belefáradnak az emberekkel való foglalkozásba, mert a számokat nézik és egy idő után úgy gondolják, hogy kis számmal nem érdemes foglalkozni. Sok közösségünk van, nem mindenhol nagyszámú jelenléttel, de ez nem baj, szerintem ezek a kis közösségek alkotják és teszik élővé a nagy közösséget. Úgy gondolom, hogy ez az elv akár a bánsági magyar közösségünkre is vonatkozik: tegyük a dolgunkat, végezzük a munkánkat, amennyire erőnkből kitelik, és majd a Jóisten megadja ennek a gyümölcsét. Szent Pál írja a leveleiben, hogy az egyik vet, a másik arat, de a növekedést az Isten adja. A mi dolgunk, hogy végezzük a feladatainkat, a növekedést Isten megadja, amikor ő jónak látja.

Visszatérve a kérdésére, próbálunk itt, a plébánián a legkisebb gyermekektől kezdve egészen a nagyon idősekig mindenkivel foglalkozni. Nagy áldásnak veszem azt, hogy a plébánia területén van a Notre Dame Katolikus Óvoda, ezzel akár a legkisebbek is jelen lehetnek a plébánia életében. Mi felkínáljuk a gyermekekkel való foglalkozást nemcsak a szentségekre való felkészítéssel kapcsolatban, amikor első áldozásra vagy bérmálásra készítjük fel a gyermekeket, hanem jöhetnek a gyermekek azon kívül is foglalkozásra. Van, amikor többen, van, amikor kevesebben vannak ezeken a foglalkozásokon, de mi kitartottunk ebben a tevékenységben.

Ott vannak a fiatalok, és ez egy nagyon érzékeny réteg. A fiatalok körében óriási a változás, az ő esetükben nemcsak generációkról beszélhetünk, hanem akár öt év leforgása alatt is megváltozhat minden. Úgy érezzük, hogy egy nagy kihívás a fiatalokat megszólítani. Itt visszatérek a családokra, azt látjuk, anélkül, hogy a szülőkkel foglalkoznánk, nagyon nehéz a fiatalokat hosszú távon megtartani az egyház keretében. Itt értjük meg igazából az egyház hivatalos iránymutatását, hogy nagyon nagy hangsúlyt kell fektetni a családokkal való foglalkozásokra. A családokkal való foglalkozás rendkívül fontos, van családos közösségünk, sokszor a város szintjén is szerveztünk családos találkozókat.

Számunkra az is nagy lehetőség, hogy a plébániánk területén van a Bartók Béla Elméleti Líceum, erőnkhöz képest próbálkozunk a fiatalokkal foglalkozni. Nyáron katolikus tábort szervezünk, az önkéntes segítő diákok bevonásával, amikor a fiatalok aktívvá válnak az ifjúsági programokban. A bartókos diákok aktív szerepet vállalnak a tábor megszervezésében, pl. csoportfelelősök, szervezők, kétkezi munkát végeznek a táborban stb.

Folytathatnám a felsorolást: ott vannak az időseink, a nőszövetség, ott van a plébániánk karitatív élete. Egy plébánia olyan, mint egy virágos kert, amelyikben nagyon sokszínű virág él és minden virágot szeretni, gondozni kell. A plébániánkon elég sok az idős ember, ez is egy nagy kihívás a számunkra, közöttük is sok a magára maradt idős személy. Rendszeresen kb. 60 idős embert látogatunk, jó időben, most járványidőben, ahogy lehet. A nagy ünnepekre mindig kb. 100-120 szeretetcsomagot készítünk nekik, hogy érezzék: nincsenek elfelejtve, A járvány ezt is megnehezítette, sokszor telefonon tartjuk az idősekkel a kapcsolatot.

– Hogyan lehet ezt a sokszínű tevékenységet a pandémia idején megvalósítani?

 

– A járvány megnehezítette az életünket, folytatjuk a találkozóinkat az internet, főleg a Zoom alkalmazás segítségével. Az a tény, hogy ebben a pandémiás időszakban nem szervezhetünk csoportos tevékenységeket, nagyon megterheli a munkánkat. Aggodalommal tölt el bennünket, hogy vajon mi állja majd ki ennek a járványnak a próbáját. Az internet segítségével közvetítjük a szentmiséket, megtartjuk a találkozókat és a hitoktatást is a Zoom-on, de van egy olyan érzésem, hogy nagyon sok ember belefáradt ebbe a sok online programba.

– Hogy érzi, mennyire sikerült ez alatt a tíz év alatt közelebb vinni a Jóistenhez ennek a közösségnek a tagjait?

 

– Örülök, hogy ezt említi, mert elsődleges feladatomnak igazából ezt tartom. Ez a papi küldetésemnek a szíve, Istent közelebb vinni az emberekhez, illetve segíteni az embereknek, hogy közelebb kerüljenek a Jóistenhez. Kihangsúlyozom a segítséget, mert a hitet nem lehet csak úgy egyszerűen átadni, mint egy örökséget, egy nagy kincset, amit a másik ember kezébe helyezünk. A Jóistent meg kell találja az ember. Örülök, ha erőmhöz, lehetőségeimhez képest meg hivatásomból kifolyólag segíthetek az embereknek. Úgy látom, hogy ez egy lényeges dolog az ember életében, hogy megtalálja az Istent vagy nem. Isten nélkül boldogtalanabb az ember, nem igazán találja meg az utat az életében, ebben látom nagyon sok emberi problémának a gyökerét is ma. Nagyon sokszor a felszínt nézzük: az emberélet nagyon sok válságon megy át, a családok, fiataljaink nehézségekkel küszködnek. A hit nem egy csodagyógyszer, ami mindent megold, de fényt visz az ember életébe, útmutatást és értelmet ad a mindennapok küzdelmében. Visszatérve a kérdésre, hogy mennyire sikerült ezt átadni az embereknek vagy sem, ez nehezen lemérhető. Részben látható azon, hogy mennyien vannak a szentmisén, mennyien gyakorolják a hitüket, ez is lehet egyfajta jele a hitnek, de nem mindent árul el. Azt mondja Jézus, hogy a gyümölcseiről ismeritek meg a fát.  Én úgy látom, hogy a hit mércéje azok a tettek, amik a hitből fakadnak. Azt látom a híveim között, hogy törődnek az idősekkel, hogy nem közömbösek egymás iránt, ahol élnek, a családjukban, a munkahelyükön megállják a helyüket. Becsületesen élnek, nekem ez annak a jele, hogy a hit a lelkükben dolgozik. Ez az a gyümölcs, amely által valamilyen módon lemérhető, hogy az emberben mennyire működik Isten és mennyire találta őt meg.

– Plébános úr, mit jelent Önnek és a józsefvárosi magyar közösségnek az anyaország elismerése?

Ezért az érdemrendért én nem is hiszem, hogy valami rendkívülit tettem. Mivel az anyaország figyelmét és szeretetét látom ebben, természetesen hálával megköszönöm, de ez az érdemrend szerintem eloszlik nagyon sok ember között,  akik itt ezen a plébánián tevékenykednek és teszik ezt önként, szeretetből, a Jóistenért és a közösségért.

A plébánia olyan kell legyen, mint egy nagy család, ahol az újszülöttől kezdve a nagyon idősekig próbálunk egymásra figyelni. Ez természetesen nemcsak a plébánosnak a dolga és természetesen nemcsak én végzem, hanem nagyon sok jóindulatú ember, nagyon sok önkéntes munkatárs. A csoportoknak vannak felelősei, akik magukénak érzik ezt a munkát, akikkel én tartom a kapcsolatot, én nem is tudok minden csoportos foglalkozásra elmenni és nem is kell hogy elmenjek. Az emberek érezzék, hogy az az ő felelősségük, ezáltal ők is növekednek hitben, lélekben, emberségben.

 

Szóljon hozzá
CAPTCHA Image
Jelen
Puskel Péter
Communitas
www.mti.hu
www.hirkereso.ro
www.hirtv.hu