Mondjuk jó két évtizeddel ezelőtt az átlagolvasók minden bizonnyal kisebb része értette volna a Call girl angol, avagy amerikai kifejezést. Még akkor is, ha az iskolában történetesen idegen nyelvként angolt tanult. Azóta azonban nagyot változott a világ.
A girl (kiejtve görl) ugye lány, ifjú, nem házas nő, a call az internetes szóhasználatból is ismert hív(ni) ige. A Call girl tehát szószerint kb. hívni a fiatal nőt. De nem perverz célokból (bár esetenként az sem kizárt), hanem azért, mert a telefonvonal túlsó végén egy fiatal, kellemes női hang jelentkezik, hogy a Kedves Kliens panaszait, ügyes-bajos dolgait megoldja.
Egy konkurenciára alapozó gazdaságban, elvileg, minden a kliens érdekeit szolgálja. Ha mégsem így látszana, akkor annak az akármit szolgáltató issza meg a levét.
Szóval: a Call girl (a Call center munkatársa) egy telefonos, újabban, tapasztalatból állíthatom, videós rendszer női szereplője, aki felveszi a hívást, szembenéz a (hívó) kliens akármilyen reakciójával. Némelyik fél udvarias (sőt félénk), a másik „normális” (civilizáltan a szerződésben lefektetett jogait emlegeti), a harmadik durva és agresszív – és még vannak változatok.
Nos, a Call Girl c. monodráma a mai életnek ezt a vonatkozását ragadja meg.
Kissé túlexponálva: a darab a beteljesületlenség drámája.
Adva van egy negyvenes éveihez közeledő színésznő, aki (természetesen?) magasabb álmokat, visszhangos (film)szerepeket dédelget – ki színész ne akarna ilyeneket? –, de csak a call girl szerepe találja meg, holott érzi, sőt biztos benne, hogy többre lenne képes.
De hát ilyen a sors. Egy színészt vagy felkap, vagy nem kap fel az élet, még akkor is, amikor megérdemelné.
***
E sorok írója töredelmesen bevallja: először hallott Mészáros Piroskáról, a Call Girl monodráma (egyetlen) szereplőjéről. Ami nyilván nem a művésznőt, hanem a botcsinálta kritikust minősíti. „Megbízható forrásból”, magyar(országi) sorozatok kitartó aradi nézőjétől tudom, hogy most is szerepel egy menő filmsorozatban.
Az előadás elején a művésznő, valós névvel bemutatkozik (valóban 1985-ben született). Feltételezhető ezek után, hogy amit a színpadon a közel másfél órás előadásban látunk, az valóban a valóság. Ha mégsem, annak fogadjuk el: a Call Center-, avagy Call Girl-jelenség őszinte megjelenítéseként. Gazdagodtunk általa.
Nem tudom, ki írta a darabot, nem is igazán érdekel; egy közepes, a magyar színjátszás történetébe aligha bevonuló, a „futottak még” kategóriájába tartozó darabban egy Renée Zellwegerre (Bridget Johnes-sorozat) emlékeztető, egy nem igazán bombázó, de rendkívül megnyerő színésznő produkciójára emlékezem.
