Arad | Fehér | Hunyad | Krassó | Temes
Jelenidő  |  Álláspont  |  Krónika  |  Sport  |  Gazdaság  |  Kultúra  |  Ifi  |  Egészség  |  Hitélet
Hétfõ, 2021. április 12., 00.08
Magyaroknak magyarokról

Kolozsvár megszülte, Kassa felnevelte, Kaposvár felröpítette – a magyar színjátszás nagyszerűsége szubjektíven

2021. március 21., 18.48 Vasárnap

Minden európai nemzet, amely a polgárosodás útjára lépett, letette névjegyét Thália előtt. Akár az ókori görögökről (Szophoklész) és rómaiakról (Seneca), akár az újkori európai nemzetekről van szó, megállja helyét ez a szubjektív vélemény. A XVI. századi Anglia Shakespeare-rel előbb, a polgárosodó Franciaország Molière-rel kicsit később kereste a színház múzsájának kegyét. Aztán szépen sorban érkezett Carlo Goldoni olasz, Friedrich Schiller német drámaíró. S a sor napestig folytatható: Georges Feydeau, Milan Kundera, Albert Camus, Anton Pavlovics Csehov, Ödön von Horváth, Ion Luca Caragiale, mind-mind köthető saját nemzetének a polgári-nemzeti életútjához.

Nincsen ez nálunk, magyaroknál sem másként. Nem véletlen talán, hogy az első magyarországi–erdélyi terület kőszínháza a nagyszebeni Hasas-bástyában jött létre 1787–1788-ban Martin Hochmeister szász nyomdász vezetésével1, lévén ekkor Erdély fővárosa Nagyszeben, a kornak megfelelően polgárosodott dél-erdélyi szász (fő)város. De az sem véletlen, hogy 1821. március 12-én, azaz 200 évvel ezelőtt Kolozsvárott, a mindenkori magyar szellemi életünk egyik legmeghatározóbb városában építették fel az első kőszínházat a magyar nyelvű színjátszás számára.

1821 előtt is létezett magyar színjátszás, de azt csak vándorszínészek éltették. Csepűrágók, vagyis régi idők vásáros komédiásai. A név is innen eredeztethető, csepűt, azaz meggyújtott kanócot vett a szájába a vásári mutatványos. Azonban állandó, úgynevezett kőszínháza nem volt a magyar színjátszásnak. Még a kor legnevesebb színésznője, Déryné Széppataki Róza is vándorszínészként kezdte pályafutását.

Az 1794–1795-ös erdélyi országgyűlés döntött a (magyar nyelvű) színház felállításáról. Ekkor még csak a tervek készültek el. A kivitelezésre szánt pénzt 1802-től kezdték gyűjteni Kolozsvárott és Erdélyben. Találunk mindenféle finanszírozási formát a következő 20 évben: közadakozás, különleges adó (nemeseknek!), bérletakció és részvény kibocsátás. Végül is 1821. március 12-én megnyitotta kapuit az első állandó magyar nyelvű társulatnak helyet adó kőszínház.

Annak ellenére, hogy a kolozsvári színjátszás sokáig anyagi gondokkal küszködött, mégis nagyon büszkék lehetünk rá. Minden szónál többet mond Hevesi Sándornak, az 1920 utáni budapesti Nemzeti Színház igazgatójának gondolata: „...a budapesti Nemzeti Színház Buda vagy Pest erejéből sohasem jöhetett volna létre; Déryné, aki koronatanú ebben a kérdésben, igazat mond, amikor azt állítja, hogy a magyar színjátszást Kolozsvár teremtette meg, és Kassa nevelte fel.”2

Felsorolni is lehetetlen, s még az internet sem tudja, hány nagyszerű színésznő és színész, rendező, dramaturg, fővilágosító, súgó, drámaíró, vagy csak a lelkes közönség tagja és szép színésznőkért lángoló ifjú koptatta a színpadot, a zsöllyét, a páholyokat 1821 óta szerte a Kárpát-medencében. Mint kaposvári születésű és színház(á)ért rajongó magyar, hadd tegyem hozzá: Erdély nélkül alighanem a Kaposvári Csiky Gergely Színház (igen, az Arad megyei Pankotán született Csiky Gergelyről van szó) sem érte volna el a magyar színjátszás egyik legnagyobb nemzetközi sikerét. Az 1956-ra utaló Peter Weiss Marat halála című darab (rendezte Ács János) 1982-ben Európa egyik, ha nem a legrangosabb színházi fesztiválján, a belgrádi BITEF-n (Belgrade International Theatre Festival3) mind a három kiosztható díjat elhozta: közönségdíj, rendezés díja és a fődíj (azóta is egyedüliként).4

1920 után 70 színházunkból 44 került a határon túlra! Hatalmas küzdelmet folytatott Janovics Jenő Kolozsvárért, Faragó Ödön Kassáért (hogy csak a kor két legjelentősebb színházi igazgatóját említsem), s felidézhetjük még az 1921-ben, a Művészeti almanach évkönyvben megjelent keserű szavakat is: „Kolozsvár, Arad, Nagyvárad, Temesvár, Pozsony, Kassa, Pécs. Hét vérző seb a keresztre feszített Nagy-Magyarország testén. Legszebb hét városunk, amelyeknek felépítésén annyi száz esztendőn át dolgoztunk, amelyeknek kultúráját mi teremtettük meg, most elszakítva tőlünk, fájdalmas jajkiáltásait küldi hozzánk. A magyar színészet ezekben a városokban emelte legszebb templomait. A háború előtti években tíz olyan városunk volt, amelyeknek [az] Országos Színészegyesület és a kultuszminiszter elsőrendű színházi koncessziókkal adott engedélyt. A megszállott városokon kívül ebből a tízből mindössze három maradt meg Csonka-Magyarországnak: Debrecen, Szeged és Miskolc”5 (1921 után Pécs még visszatért).

Ebből a hatból ma, 2021-ben öt város rendelkezik magyar színjátszó hellyel (csak Pozsonyban nincsen állandó helyszín és/vagy társulat). Tapasztalatból mondhatom, hogy mind a mai napig kivételes színházi élménynek lehetünk részesei, ha Kolozsvárra, Nagyváradra, Marosvásárhelyre, Szatmárnémetibe, Aradra, Temesvárra, Gyergyószentmiklósra, Csíkszeredába vagy Székelyudvarhelyre látogatunk (ami Erdélyt illeti, s Sepsiszentgyörgy még visszavan). De Kassa és Komárom is elkényeztet minket a Felvidéken, ahogyan Szabadka, Magyarkanizsa és Újvidék is a déli végeken. Kárpátalján, Beregszászon is működik magyar társulat, amit még fel kell keresni.

A 200 évvel ezelőtti kolozsvári erőfeszítések nem voltak hiába valók. Van mire büszkének lennünk színházi téren is, úgy múltban, mint a jelenben, és biztos vagyok benne, hogy a jövőben is!

 

 

Miklós Gábor,

a Budapesti Corvinus Egyetem oktatója

* saját készítésű képek

 

[1] Martin von Hochmeister (1873): Lebensbild und Zeit-Skizzenaus der zweiten Hälfte des XVIII. und der ersteu Hälftedes XIX. Jahrhunderts, Hermannstadt, Druck von Theodor Steinhaußen (Im Selbstverlage des Verfassers.), 32. o.

2 Hevesi Sándor (1927): A magyar színpad – ahogy volt, és ahogy lesz in Vérző Magyarország – Magyar írók Magyarország területéért, szerkesztette Kosztolányi Dezső, Budapest

3 Magyar Nemzet (1982. október 6): Magyar siker a BITEF-en

4 Mihályi Gábor (1984): A Kaposvár-jelenség, Múzsák Közművelődési Kiadó

5 Gajdó Tamás (2019): Trianon és a színház, Az összeomlás évei – Színházi élet a vesztes háború után, az őszirózsás forradalomtól Trianonig, Nemzeti Magazin, VII. évfolyam, 2. szám, 14. o.

 

Szóljon hozzá
CAPTCHA Image
Jelen
Puskel Péter
Communitas
www.mti.hu
www.hirkereso.ro
www.hirtv.hu