Arad | Fehér | Hunyad | Krassó | Temes
Jelenidő  |  Álláspont  |  Krónika  |  Sport  |  Gazdaság  |  Kultúra  |  Ifi  |  Egészség  |  Hitélet
Szombat, 2020. július 04., 15.08
Beszélgetés Kováts Judittal

Nem ítélhetünk, nem ítélkezhetünk

Írta: Jámbor Gyula
2013. március 27., 15.14 Szerda / Arad

„Több mint egy emberöltő telt már el azóta, de nem múlik el nap, hogy ne jutna eszembe a háború” – hangzik Kováts Judit Aradon is bemutatott Megtagadvac. első regényének kezdő mondata. 

Az első szám első személyben elmesélt II. világháborús történet azonban nem önéletrajzi ihletésű, megírásához egyebek közt az ábrázolt kor történéseit és szenvedéseit átélő sok-sok nővel és férfival készült interjúk szolgáltatták az anyagot.

  

– Történészként, levéltárosként nyilván nem állnak Öntől távol a történelmi témák. De hát írhatott volna több más korról is regényt – miért éppen a II. világháborút választotta?

– Valóban, interjúalanyaim, akik nagyon idős emberek voltak, gyakorlatilag az egész XX. századot felölelően elmondták az életüket, nagyon sok traumatikus eseményt – a háborút, a háború utáni vad kommunista éveket, a kitelepítéseket, az ÁVÓ börtöneit, a padlássepréseket – elevenítettek fel. Végül is annak oka, hogy a II. világháborúról írtam, az a rádöbbenés volt, hogy ugyanolyan hétköznapi emberek szenvedték el, mint amilyenek mi vagyunk. A háború 55 millió halottjának fele civil volt. Ez egy borzasztó nagy szám; a totális háború nemcsak a távoli messzeségben, a frontokon zajlott, hanem a lakott területeken mindenütt, nagyvárosban, falun, tanyán: az emberek a történelem részeseivé váltak. Döbbenetes és lehangoló tapasztalat volt számomra, hogy gyakorlatilag a véletlenen, a szerencsén, az isteni gondviselésen vagy hiányán múlott, hogy kiből lett áldozat és ki menekült meg. Egy olyan sarkából kifordult világban éltek a mi nagyszüleink, amikor az embernek semmilyen befolyása nem volt a saját sorsára. És a háborúk folyton ismétlődnek. A II. világháború nekünk, akik akkor még nem is éltünk, távolinak tűnik, de gondoljunk arra: időben sokkal közelebb itt a határainkon zajlott egy hasonló – a délszláv háborúra gondolok –, ugyanolyan fegyverekkel, a civil lakosságot gyilkolták halomra, mint 1944-ben, vagy akár más korábbi háborúkban.

– Mit sugall a cím: kit vagy mit megtagadva?

– Egyrészt a főhős, Somlyói Anna, egy fiktív személy tagadja önmagát, így próbálja meg feldolgozni azt a traumát, amit elszenved, például amikor megerőszakolják az orosz katonák, azt mondja: nem én, nem én, nem én. Tehát nem akarja elhinni, hogy ez vele megtörténik, gyakorlatilag elveszti identitását. Másrészt tagadja a saját múltját, kollektíve az a generáció tagadja a saját múltját, és ennek a tagadásnak édes testvére a hallgatás. Szerettem volna ezt a regényt úgy megírni, hogy akár a hallgatás regényének is nevezhessük, mert a szereplők hallgatnak, egész életükben nem képesek beszélni arról, ami történt velük, legyen az a megerőszakolás, a jóvátételi munkákon elszenvedett szörnyűség, a bunkerben, a veremben élve eltemettetés – hallgatnak, nincsenek rá szavaik, amelyekkel el tudják mondani, le tudják írni. Gondoljunk arra: a szexualitás mennyire tabutéma volt a XX. század elején. Nem beszéltek róla az emberek még nagyvárosokban sem, nemhogy egy faluban, ahol játszódik a regény – hogy lehetett volna ezekről a brutalitásokról beszélni, még szavaik sem voltak rá, narratív szókincs sincs róla. Másrészről hallgatnak azokról a dolgokról is, amelyek nem hősiesek, de bennünk élnek: amikor kifosztják a katonai raktárt, és lehetőség nyílik a szerzésre, akkor harácsolnak, képtelen dolgokért ölik egymást, tizenkét kispárnahuzatért, egy mákdarálóért. Vagy amikor kifosztják a halottakat, az elesett katonákat, lehúzzák a lábukról a csizmát és kitömik az orrát, hogy viselni tudják, mert túl nagy; vagy tülekednek a zsidók deportálása után a hátrahagyott ingóságaikért, hogy szerezhessenek valamit. Úgy gondolom egyébként, hogy innen, a békéből ezeket a dolgokat nem ítélhetjük el, mert magunk sem tudjuk, hogyan viselkednénk hasonló szituációban. A múltat tehát a háború utáni második-harmadik generáció nem ismeri, nem ismerhetjük, mert nincs róla történelmi forrás, nem tettek közzé, hisz szocialista rendszer volt 1990-ig és nem lehetett ezekről a dolgokról beszélni. Mi nem ismerjük ezt a múltat, amely kettős: van benne hősiesség – menekítik az ismerősöket, ismeretleneket, szökött katonákat, lányokat, asszonyokat, zsidóknak a gettóba élelmiszereket csempésznek be, segítik őket –, de emellett ott vannak a gyarlóságok, bűnök is, amikor kifordul a világ a sarkából. Az interjúalanyaimtól hallottakból jól megfigyelhető ez a kettősség. Egy férfi kimossa a parancsnokságon a partizánság gyanújából a padláson már két hete bujkáló fiatalokat, így megmenti őket; találkozik a malenkij robotra hurcolt emberek menetével, s mivel tudja a nyelvét, az orosz tiszttől kiimádkozza falubelijeit, amiért a megmentettek áldották. Ugyanez az ember viszont, amikor egy részeg orosz bárisnyát követel, lelketlenül ráviszi őket a pincében bujkáló lányokra, asszonyokra és kiszolgáltatja neki. Interjúalanyaim egy része azt mondta: „átkozott orosz fajzat”, mert miatta vitte el anyámat az orosz katona. Egy személyben is megfigyelhetjük tehát ezt a kettősséget. Én azt gondolom: nem ítélhetünk, és nem ítélkezhetünk. Egyszerűen meg kell ismernünk saját múltunkat ezzel a kettősséggel, és elfogadnunk olyannak, amilyen.

– Volt-e induláskor, az interjúk készítése előtt valamilyen határozott elképzelése a témáról, korról, amelyet megörökíteni szándékozott? Egyáltalán: azért indult el magnóval felszerelkezve, hogy regényt írjon, vagy rábízta a véletlenre, hogy mi jön ki majd az egész anyagból?

– Véletlenül írtam a regényt. Amikor elkezdtem idős emberekkel beszélgetni, semmilyen konkrét szándékom nem volt. Egyrészt mindig nagyon érdekelt a szakmából adódóan hellyel-közzel ismert hivatalos forrásokon túl az a hétköznapi ember, aki én is vagyok, érdekelt, hogyan élte meg alulnézetből azt a történelmet. Másrészről volt egy személyes indíttatásom is: amikor az édesanyám nagyon beteg volt, halála előtt már vizionált, nem tudtam kommunikálni vele, rádöbbentem, hogy mennyire keveset tudok a fiatalságáról, gyermekéveiről. Ezek miatt fogtam a diktafonomat, elmentem a nagynénémhez, hogy meséljen nekem azokról az évekről, amikor fiatalok voltak az édesanyámmal. Így kezdődött 2007 augusztusában. Aztán ez szenvedéllyé vált, öt éven keresztül jártam az országot, Nyíregyházától Szegeden keresztül Sárospatakig, és készítettem ezeket az interjúkat. Hajtott valami, hogy rögzítsem az emlékeket, merthogy a 24. órában vagyunk. Volt, akivel kétszer-háromszor találkoztam, megbeszéltük a következő időpontot, de már hiába kerestem: időközben meghalt. Szerencse, hogy vallomását még rögzíteni tudtam. Egy Nyíregyháza melletti faluban a tiszteletes is kihirdette, hogy „Jutka fel fogja keresni magukat, fogadják szeretettel”, s aztán fogadtak, másokhoz is elirányítottak. Egyszerűen nem lehetett abbahagyni, egyik hozta magával a másikat.

– Az anyaggyűjtés, regényírás közben valószínűleg önmaga számára is tisztázott bizonyos árnyalatokat, hangsúlyt kapott néhány dolog az emberi természettel, lélekkel, meg a történetírással kapcsolatban.

– Igen, például ez a kettősség: jelen van a hősiesség és ugyanakkor a gyarlóság ugyanabban a mikrokörnyezetben, sőt ugyanannak a személynek az esetében. A regényben is szerettem volna megmutatni, hogy a múltunkhoz hozzátartozik mind a kettő. Nem néztünk szembe a múltunkkal, valójában nem tudjuk, nem akarjuk elfogadni második világháborús szerepvállalásunkat, az azután következő ’56-ot, a rendszerváltást sem dolgoztuk fel. Nem néztünk szembe a múltunkkal. Az emberi természet kettőssége különösen olyan helyzetben mutatkozik meg ilyen kontúrosan, mint a háború. De ha most, mondjuk, kollektíve kitörne rajtunk a szembenézés igénye, mivel néznénk szembe? A hivatalos történettudomány, amit tanulunk, tanítanak, megmutatja ezt úgy, ahogy az interjúalanyaimmal készített beszélgetések során megtapasztaltam? Nem. Mert a történetírást, a történelemtudományt, vagy a hivatalos verzióját nem érdekli igazából a kisember sorsa. Én ezt szerettem volna a regényben megmutatni, és úgy gondolom, ha egy regény eljut az olvasóhoz, ha van könyvbemutató, ahol találkoznak vele, részleteket hallanak belőle, megvásárolják, elolvassák, a maga módján – ez nyilván egy korlátozott lehetőség – mégiscsak segít abban, hogy megmutassuk a kettősséget, ami az emberben lakozik. És hangsúlyoznám: nem akarok senkit elítélni vagy piedesztálra emelni, egyszerűen csak ábrázolni szerettem volna, megmutatni, hogy mind a kettő mi vagyunk. Ezt örököltük, ez a mi múltunk.

– Túl van az első, kétségkívül sikeres regényen. Gondol-e a következőre, vagy a következőkre?

– Önmagában az általam összegyűjtött anyag – nemcsak az interjúkra gondolok, hanem nagyon sok más egyébre is – igen nagy mennyiségű, nagyon sok tartalék van benne. De magát a háborús témát lezártam. Ám a háborúnak is vannak transzgenerációs, közvetlen és közvetett hatásai. Például a családok számára. Nem volt vége a háborúnak azzal, hogy lezárult az 1945-ös békével. A következő téma, amit elkezdtem, a felvidéki magyarság hányattatása, azoké, akik az újonnan alakult Csehszlovákia területére kerültek, a nagypolitika, világpolitika részévé váltak, bekerültek a történelem sodrásába, s csak azért, mert magyarok, 1948-ig nincs állampolgárságuk, nincsenek iskoláik, nem kapnak orvosi ellátást – kénytelenek elszenvedni a hányattatást. Interjúkat készítettem Kassán, Lőcsén, Poprádon, és megint ugyanez: a származás, név, nemzetiség alapján megbélyegzik őket, mint másutt is Kelet-Európában, mert németek, magyarok, cipszerek. Hogyan lehet élni, amikor a szülőföldjén ellenséggé válik egy 80 éves öregasszony? És hosszú ideig tartott, amíg rendeződtek a dolgok. Adhatna reményt az, hogy a most felnövő generáció, a kilencventől errefelé született huszonéveseké az Európai Unióban, másként gondolkodik.

– Bízzunk benne. Köszönöm a beszélgetést.
Szóljon hozzá
CAPTCHA Image

Hozzászólt: olvasó / Csütörtök, 2013. március 28., 06.20 Válaszoljál rá!

Nem ártott volna bemutatni a Nyugati Jelen olvasóinak a szerzőt!

Jelen
Puskel Péter
Communitas
www.mti.hu
www.hirkereso.ro
www.hirtv.hu