Smaragdzöld versek ragyogása

Rég voltam ilyen sikeres, jó hangulatú könyvbemutatón, mint a csütörtök délután a Jelen Ház nagytermében, az Aradi Magyar Könyvnapok harmadik napján. Ráadásul felfedeztem, zerindi barátaimmal folytatott beszélgetések során, hogy a költőnőt ismerem: a helyi iskolában, valamikor nagyon régen, hallottam verset mondani a nagyon ügyes kislányt, aki később országos irodalmi versenyeket nyert, s első versét, majdnem négy évtizede, az aradi Vörös Lobogó közölte.

1977-ben végzett a mai Csikyben, foglalkozására nézve orvos, és Nagyzerindet, Aradot, sőt az országot is rég elhagyta. Első – és nem akármilyen – kötete azonban csak nemrég jelent meg Smaragdzöld versek címmel.

Bokor Pál, az Aba Könyvkiadó vezetője vállalkozott a méltató szerepére, s elöljáróban, kissé meglepődve a nagyszámú közönség láttán, így szólt: „Ilyesmi inkább Erdélyben fordulhat elő”, mármint hogy ennyien eljöjjenek egy verseskönyv bemutatójára. Bevallotta, hogy a kiadójához beküldött versek első olvasásra megragadták, s bár manapság Magyarországon egyáltalán nem könnyű verseskönyvet eladni, érezte, hogy ez sikeres lesz. És nem elsősorban a kötethez mellékelt CD miatt, amelyen nagy színészek – Hernádi Judit, Voith Ági, Bodrogi Gyula és Jordán Tamás – mondanak verset („Bodrogi vagy Jordán Tamás nem adja akármilyen költeményhez a nevét”), nem is csak a kitűnő zeneszerző Döme Zsolt miatt (az ő nevéhez fűződik, például, a „Soha ne mondd… ismert sláger), még csak nem is a kitűnő illusztráció okán – hanem mert olyan versekről van szó, amelyek „megfogják az embert”.

Réhon József arról a legendás osztályról beszélt, az egykori 4. C-ről, amelynek 1973–77 között osztályfőnöke volt az aradi 3-asban, s ahova Tenzi (Károlyi, akkor még Stanciu) Hortenzia járt. És, bár kijelentette: szereti a verset, de nem ért hozzájuk, nemcsak a kötetcím-adó smaragdról, hanem az őt megragadó versekről is nagyon megkapó szöveget mondott. Az igazi meglepetés ezután következett: Csanádi János, Hortenzia első magyartanára beszélt egykori kedves tanítványáról, a zerindi irodalmi körről, az Olosz Lajosnál tett látogatásról, hogy aztán elővegye és felolvassa egykori diákja általa megőrzött első zsengéjét, majd a megyei újságban megjelent versét. Nem csodálom, hogy a meghatott költőnő, zárszóként később nemigen tudott pár rövid mondatnál többet szólni… Közben azonban a hódmezővásárhelyi rádió munkatársa, Égető Gyula is elszavalta két versét a kötetből, és elhangzott megzenésített költemény is.

A nagyon szép kiállítású kötet illusztrátora, Palásti Andrea (kinek ikonjait a résztvevők az előtérben megcsodálhatták) elmondta: nemcsak a régi barátság, hanem a hasonló lelki beállítottság okán is vállalta feladatát. Amelyet, teszem hozzá, mindenki remekül végzett, aki e kötet „előállításában” közreműködött. Mindenekelőtt természetesen a szerző, akit a régi ismerősök örömmel fogadtak (Nagyzerindről két autóval is bejöttek), az újak pedig boldogan, hogy egy igazi költőt ismerhettek meg.