Arad | Fehér | Hunyad | Krassó | Temes
Jelenidő  |  Álláspont  |  Krónika  |  Sport  |  Gazdaság  |  Kultúra  |  Ifi  |  Egészség  |  Hitélet
Csütörtök, 2020. augusztus 06., 19.02

XX. századi zsidó kálvária

Írta: Jámbor Gyula
2014. április 06., 16.27 Vasárnap / Arad

Se szeri, se száma azoknak az irodalmi, film- vagy egyéb műfajú alkotásoknak, amelyek a zsidóságot az évszázadok során, de különösen a XX. század közepén (holokauszt) ért gyalázatos bánásmódot feldolgozzák. 

A két évezrede hazáját vesztett zsidóságot ért faji megkülönböztetés a homo sapiensnek mondott emberi nem örök és lemoshatatlan szégyene.

Most, az Aradi Kamaraszínház által nálunk is bemutatott Rose c. monodráma kapcsán újra szembesülhettünk a kérdéssel egy döbbenetesnek nyugodtan nevezhető előadás jóvoltából.

A szerző 1999-ben Londonban bemutatott darabja azóta világkarriert futott be. A ma 76 évében járó Martin Sherman (egyébként minden kisebbségi, például a melegek ádáz védelmezőjeként is ismert szerző) maga is oroszországi, valószínűleg zsidó bevándorlók gyermeke, közel áll hát hozzá a téma, ami nem más, mint a múlt század legeleje után nem sokkal Ukrajnában született, az 1930-as években Varsóba került, az ottani gettó borzalmait végigélt, kislánya halálát és egyetlen szerelme, a férje elvesztését szemtanúként megélt, az 1940-es évek második felében – az exodus idején, Leon Uris közismert regényére gondolok – Palesztinába, a kiválasztott népnek a Bibliában megígért, de elvesztett örök hazába vágyakozó, ám az angolok által oda be nem engedett, végül, kitérőkkel, az Egyesült Államokban sikeres karriert magáénak mondható zsidó nő története. Nagyon leegyszerűsítve, természetesen, mert a másfél órás darabban a zsidó lét, szenvedés, életszemlélet (kis túlzással, persze) ezernyi vonatkozása tárul fel a néző előtt.

Ezt a sorsot nagyon sok felfogásban, megközelítésben, szemléletmódban lehet(ne) elbeszélni. Sherman, jó félszázaddal a történtek után egy viszonylag „objektív”, semleges és szenvtelen ábrázolásmód mellett döntött (az egyetlen magyar irodalmi Nobel-díjas, Kertész Imre Sorstalanságc. művére is emlékeztetően). Rose úgy meséli el életét – kislánykorát, szülei, testvérei, gyermekei, unokái sorsát, szerelmét, hányattatásait, örömeit, bánatait, szenvedéseit, kései sikereit – mintha részesként, beavatottként is kicsit kívülről, felülről szemlélné, mintha néhány jelenetét csak filmekben látta volna. Szerző és előadó, rendező közös munkája nyomán, talán furcsa módon, éppen ezáltal lesz hitelessé, meggyőzővé a történet a finom humort sem nélkülöző darabban.

A budapesti Vári Éva, Kossuth- és Jászai Mari-díjas, érdemes és kiváló művész mondhatni (egy padot, női táskát, gyertyát, levetett magas sarkú cipőt, a szöveghez tartozó vizes üveget leszámítva) kellékek, zene, fényeffektusok nélküli előadásán az aradi színház Stúdió termében másfél órán keresztül a légy se zümmögött, miközben végigéltük a bölcs, humorral, öniróniával, a megbocsátás tulajdonságaival megáldott fiatal lány, érett nő, idős asszony kálváriáját, amelynek egyik iszonyú – kislánya halálára emlékeztető – élménye a saját fia által (ideológiailag „indokoltként”) kioltott ártatlan élet.

Másfél óráig székhez rögzíteni a nézőt egyetlen, „eszköztelenül” játszó színésznek önmagában is óriási teljesítmény. Vári Évának maradéktalanul sikerült.

Előadás után a művésznő (mint katolikus miséken a „köszöntsétek egymást a béke jelével” mozzanatnál) kezet fogott az első sorban ülőkkel. A szerencsés nézőknek ez a kézfogás, mint ahogy a vastapssal köszöntött előadás is, minden bizonnyal emlékezetes marad.

Szóljon hozzá
CAPTCHA Image
Jelen
Puskel Péter
Communitas
www.mti.hu
www.hirkereso.ro
www.hirtv.hu