Ujj János

A már másfél hónapja tartó karantén alatt egyre gyakrabban böngészem a világhálón számítógépemre érkezett küldeményeket. Különösen a régi magyar filmeket, legendás színházi közvetítéseket, klasszikusnak számító kabarétréfákat keresgélem.

Ha netalán valaki felajánlott volna egy fogadást arra, hogy a román szenátus elutasítja vagy sem a képviselőház révén hallgatólagosan elfogadott beadványt, minden (szerény) ingó és ingatlan vagyonomat feltettem volna az igenlő válaszra. Igen, a Székelyföld autonómiájáról szólót.

Elszabadult a járvány. A fertőzöttek száma három hónapnál hosszabb idő alatt érte el az egymilliót. Utána mindössze három hétre volt szüksége, hogy a szám megduplázódjon.

Nem volt olyan nap az elmúlt hónapban, amikor ne kaptam volna legalább egy tuti biztos tanácsot a koronavírus ellenszereként.

Amikor halálhír érkezik, az ember önkéntelenül is feleleveníti gondolatait az elhunytról. Különösképpen egy barátról.

Csak most jutottunk hozzá, hogy barátommal beszélgessünk a székelyföldi megyék prefektusainak március 15-i magyarellenes megnyilvánulásairól.

Családom tagjai nem félős természetűek, mindeddig nem pánikoltunk ilyen vagy olyan influenzajárvány kitörésekor. Bár soha nem voltunk oltáson, nem maradtunk le egyetlen fontos társadalmi, kulturális eseményről sem a járványtól való félelmünkben.

Már korábban kiderült, hogy az Európai Unió jelenlegi formájában nem az a ló, amelyre a kontinens népei vágytak.

Majd egy évszázados szokás, hogy megválasztják egy-egy tevékenységi területen az év emberét. Azon közül, akik a legtöbbet tették az előző évben, leghatékonyabban tevékenykedtek.  A tudományokban, az irodalomban ők kapják a Nobel-, a filmművészetben az Oscar-díjat. De osztanak sok száz egyéb díjat, címet is.

Jó néhányunkban kiverte a biztosítékot az a hír, hogy Németország egyik városában szobrot emelnek Leninnek. Egy helybeli marxista-leninista párt ötlete volt, s a helyi lakosság többségének tiltakozása ellenére, az igazságszolgáltatás helyben hagyta a szoborállítást.

Szinte hihetetlen, hogy az orvostudomány mai fejlettségi színvonalán egy vírus ilyen világméretű galibát tud okozni. Hogy az emberiség történetében voltak óriási méretű járványok, az köztudott.

Amikor a Nyugati Jelenben olvastam a z egyik viccet, eszembe jutott, hogy egyszer valamikor már leírtam: a szocializmusban „titánkádereknek” nevezték a használhatatlan munkaerőt.

Világhálós hír: a politikába csak az utóbbi időben bekapcsolódott Gy. F.-né (nem írom ki nevét, nehogy személyiségi jogait sértsem!) minap immár történésszé is előlépett.

Meghatóan szép, tanulságos küldemény kering a világhálón. Kiváló költőnk, néhai Kányádi Sándor írta valamikor az örök érvényű sorokat.