Arad | Fehér | Hunyad | Krassó | Temes
Jelenidő  |  Álláspont  |  Krónika  |  Sport  |  Gazdaság  |  Kultúra  |  Ifi  |  Egészség  |  Hitélet
Vasárnap, 2020. augusztus 09., 12.04

Elszármazott nagyjaink I.

2009. október 10., 21.00 Szombat

Aradon ringatták bölcsőjüket

Arad és vidéke rengeteg tehetség szülőhazája volt évszázadokon át. A véletlenek valamilyen fura közrejátszása miatt a város jeles szülöttei közül nagyon sokan másutt váltak híressé, tehetségüket, szorgalmukat, tudásukat e vidéktől távol, olykor külföldön teljesítették ki és kamatoztatták.

Sokan úgy érezték, pályájukhoz szűk keretet biztosít ez a város. 

Külön szociológiai tanulmányt érdemelne a mindenkori vonzás és taszítás együttes jelenléte vidékünkön.

Nem véletlen, hogy Szentimrei Jenő, a jeles irodalomszervező, író és kritikus, akinek bölcsőjét szintén itt, a Maros-kanyarban ringatták, Janus-arcú városnak nevezte Aradot, amely hol a haladás kovásza volt, hol pedig a lehúzó vidékiesség jegyeivel riasztotta tehetségeit.

El kell ismernünk, hogy a két világháború között elhangzott megállapítás manapság se nélkülözi az aktualitást. Arad felvállalta, talán ma se tagadja meg a trambulin-szerepet, noha két évtizede, főként felsőoktatási intézményei révén a visszatérés alternatíváját is felkínálja.

Kultúrtörténetünk nagyjairól, sajnos, (még) nem tanítanak az iskolákban, bár Arad vonatkozásában is egyre hangsúlyozottabban felvetődik ennek a szükségessége. Ez lehetne a kötődésnek, az egészséges lokálpatriotizmusnak az egyik legerősebb motivációja.

Fokozottan igaz ez a magyar személyiségek esetében, akiknek szerepét, jelentőségét évtizedekig tudatosan elhallgatták, és akikről manapság is szándékosan megfeledkeznek tudományos ülésszakokon és kultúrtörténeti örökségünk ápolását célzó rendezvényeken. Nemzedékek életéből ezért kimaradtak ezek a fontos, azonosságtudatunkat erősítő ismeretek.

Ujj János Arad megye neves szülötteiről írt hézagpótló kisenciklopédiájában találóan jegyzi meg: legalább félezer olyan személyiség látta meg a napvilágot tájainkon, akinek nevét illene ismerni.


Czigler sírja Budapesten a Kerepesi temetőben (Dvorák Ede alkotása, fotó: Wikipédia)



Íme egy parányi töredéke annak a gazdag névsornak, amelynek szereplői születésük helyeként Arad városát vagy a megye valamelyik települését írták be. A szülőföld révén ők megmaradtak aradinak, bárhol is teljesedett ki az életpályájuk.

Tudós egyetemi professzorok: Bakonyi Kálmán, Borsos Nachtnébel Ödön,  Eckhardt Ferenc és Sándor, Fodor Gábor, Lóczi Lajos, Rácz Gábor és Ráczné Kottila Erzsébet, Réthy László, Szabad György, Winkler Lajos; feltalálók: Asbóth Emil és Oszkár; műépítészek:Balogh Lóránt, Czigler Győző, Kaufmann Oszkár, Kotsis Iván és Endre; képzőművészek:Aradi Zsigmond, Baász Imre, Balla Géza és József, Guttmann Jakab, Nagy Oszkár, Paál Albert; színművészek, rendezők: Cziffra Géza, Fehér Imre, Gál Gyula, Helvey Laura, Jávor Pál, Laczó Gusztáv, Mály Gerő, Ottrok Ferenc, Rajnai Gábor; írók, költők, kritikusok: Kuncz Aladár, Réz Ádám és Pál, Simonyi Imre, Szentimrei Jenő, Tóth Árpád, Vészi József; zenészek: Berger Károly, Telmányi Emil; politikusok: id. Chorin Ferenc, Klebelsberg Kuno, Ormós Zsigmond.

E jeles, aradi gyökerű személyiségek többségéről már írtunk, mégis akad jó néhány olyan prominens aradi, akinek életpályájáról eddig nem vagy alig esett szó.

A Nemzetközi Vöröskereszt képviselője

Borsos Nachtnébel Ödön, a kiváló orvosprofesszor 1894-ben született. Aradi érettségije után Budapesten folytatta tanulmányait, majd Berlintől Párizson át New Yorkig számos egyetemen teljesítette ki ismereteit. Visszatért a magyar fővárosba és végigjárta az egyetemi oktatás minden létrafokát. Megkapta professzori kinevezését, majd a második világháború éveiben ő lett az orvostudományi kar dékánja. A Nemzetközi Vöröskereszt Németországba küldte, majd a göttingeni egyetemen tanított. Élete utolsó szakaszában az Amerikai Egyesült Államokban volt egyetemi tanár és kutató, számos külföldi tudós társaság tagja. 1951-ben hunyt el. Aradi rokonságával haláláig ápolta a kapcsolatot.

Svájci gyökerekkel

Mária Terézia betelepítési programja hozta építész őseit tájainkra Svájcból. Czigler Győző (1850–1905) Aradon a minoritáknál járt középiskolába, majd a bécsi műegyetemen a családi hagyomány hű folytatójaként építészetet tanult. A kor követelményeinek megfelelően egy sor európai országban tanulmányozta az építészetet és dolgozott. Mindössze 37 éves korában kinevezték a Budapesti Műegyetem tanszékvezetőjének és haláláig (1905) tanított és tervezett. Az ő nevéhez fűződik számos fővárosi közintézet megtervezése, közöttük a Kereskedelmi Akadémia, a Statisztikai Hivatal, a vásárcsarnok. És a bécsi Pazmaneum.



id. Chorin Ferenc


Édesapja, Czigler Antal Gyulán született, de Arad vármegye első építésze volt. (Az idősebb Czigler nevéhez fűződik a piactéri román ortodox templom megtervezése. Egykori főtéri lakóházukban van ma a Goldiş egyetem jogi kara.)

Adyt is megihlette

Cziffra Géza (1909–1989) gazdag és változatos életpályájáról sokat írtunk. Volt hadapródiskolai növendék, pár hónapig katonatiszt, újságíró, közölt pajzán verseket és novellákat. Két kötete is megjelent szülővárosában. Ady verses dedikációval ajándékozta meg a tehetséges tollforgatót.

„Bizony ez így van, kis barátom.

Ketten vagyunk csak: én és az asszony;

De a tavasz után egyszer ősz jön,

És jön valaki majd az őszön,

Ki elviszi az asszonyt tőled,

bizony ez így van kis barátom.”

 

Mégis filmes szakemberként vált ismertté. Bécsben Kertész Mihály és Korda Sándor asszisztenseként készült fel a rendezői filmpályára. Először forgatókönyvíróként önállósult, majd a második világháború utáni konszolidáció éveiben Hamburgban filmgyárat létesített.

Cziffra a könnyű fajsúlyú, zenés filmekkel aratott nagy közönségsikert. Nevéhez fűződik többek között az Egy éj Velencében, a Bál a Savoyban,A denevér operettek megfilmesítése, a népszerű komédia, Charley nénjefilmes feldolgozása.



II. József császár (Guttmann Jakab viasz-domborműve)


Kapcsolatban állt kora számos jeles személyiségével: Bertolt Brechttel, Albert Einsteinnal, Erich Maria Remarque-al, Molnár Ferenccel, Tristan Tzaraval, Egon Ervin Kisch-sel, a „száguldó riporterrel.”

Araddal nem szakadt meg a kapcsolata, a ’70-es években járt is a városban, amikor egyik rokonát kereste fel. A két világháború közötti időszak egyik jeles aradi újságírója, Seidner Imre pedig hosszú ideig levelezésben állt Cziffrával és munkásságáról átfogó dolgozatot írt.

Gyáriparos, politikus

Az aradi zsinagóga építője és a messze földön híres aradi reformátor rabbi, Chorin Áron unokája, id. Chorin Ferenc 1842-ben született és Aradon töltötte ifjú éveit, sőt ügyvédi pályáját is szülővárosában kezdte. Megalapítója volt a Szabadelvű Pártnak, majd az aradi ügyvédi kamara egyik vezetője lett. Innen aztán gyorsan ívelt a pályája. Előbb parlamenti képviselő, majd Alapító tagja, 1902-ben elnöke a Gyáriparosok Szövetségének, főrendházi tag, a magyar gazdasági élet egyik irányadó személyisége. Chorin politikai körökben is rendkívül befolyásos ember lett. 1925-ben halt meg Budapesten.

(Fia, ifj Chorin Ferenc is a két világháború közötti magyar gazdasági és politikai élet egyik fontos személyisége volt.)

Csodagyerekből világjáró művész

Telmányi Emil (1892–1988) az aradi zenekonzervatóriumban Unger Mór tanítványa volt. Korkedvezménnyel már 13 évesen a budapesti Zeneakadémián folytathatta a hegedűtanulást. Nagyon fiatalon indult előadóművészi pályája. És nem felejtette el szülővárosát, mert évente többször is fellépett a Kultúrpalota hangversenypódiumára. Koppenhágában telepedett le, sokat turnézott, korának ünnepelt európai művésze volt, majd idős korában tanított. Az Erdélyi Hírlap 1936-ban terjedelmes riportban méltatta a város jeles szülöttének művészi pályafutását, amely akkoriban még a felénél se tartott.

Pápák, rabbik, bankárok szobrásza

Regénybe illő élete volt az 1815-ben Aradon született Guttmann Jakabnak. Aradi iparos család gyermekeként puskaművesnek tanult, de hamar felébredt a szobrászat iránti érdeklődése. Egy szerencsés véletlen folytán Metternich kancellár protezsáltjaként indult meg a művészi pályán, akinek büsztjével lépett először a nagyközönség elé az osztrák fővárosban. Ezt követően az egyik Rotschild hívta meg Nápolyba és rendelte meg mellszobrát a fiatal szobrásztól. A bankár busásan meghálálta a munkát, Guttmann ebből a pénzből folytatta tanulmányait Rómában. Itt több bibliai témát mintázott meg, majd elkészítette IX. Pius pápa mellszobrát, de az aradi Chorin rabbit is megmintázta.

Guttmann rendkívül gyorsan dolgozott, hiszen egyre-másra kapta a megrendeléseket és a párizsi, londoni, pesti meghívásokat kiállítások megrendezésére.

Talán szerencsésebben alakult volna az élete, ha nem szeretett volna bele egy pályája zenitjén túl lévő francia színésznőbe, aki rövid idő alatt anyagi csődbe vitte. Kezelési költségeit az aradi zsidó hitközség fedezte. Elméje megbomlott és negyven évesen tébolydába került. Bécsben halt meg 46 éves korában. (folyt. köv.)

Puskel Péter

* * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * *

Bánság kiváló szülöttei

A Bánságban is, akárcsak szerte a nagyvilágban a legtöbb település számon tartja elszármazott szülötteit, ha teheti, nyomon követi életútjukat, s jó néven veszi az egyszerű „atyafi”-tól vagy a hírneves „földi”-től, ha nem feledkezik meg arról, hol ringatták bölcsőjét. Barátok között, hasonló szakmájúak beszélgetésein, közösségi összejöveteleken gyakran tanúi vagyunk alkalmi névsorkészítéseknek. Sőt nem egy tájegység szorgos kutatói kötetbe gyűjtötték, könyvbe foglalták, kiket is adott szűkebb pátriájuk a magyar művelődésnek és a nagyvilágnak.


Kiss Ernő


Mi is hasonló számbavételre vállalkozunk, listánk azonban nem lesz teljes, mert bár a Bánság más tájegységeknél mostohább múltra tekinthet vissza, a magyar művelődésnek mégis annyi kiváló értéket adott a századok folyamán, hogy puszta felsorolásuk és vázlatos bemutatásuk is vaskos kötetet tenne ki. Most nem a bánsági szerepvivők érdemeit idézzük emlékezetükbe, róluk többször is írtunk már, és írni is fogunk e lap hasábjain is, hanem azokról ejtünk szót, akiket a tudásszomj, a feladatvállalás, az érvényesülés vagy a történelem vihara más vidékekre vonzott, kalauzolt, sodort vagy kényszerített.

Szükségből más tájakon

Köztudott, hogy a középkor utolsó századaiban lüktető magyar politikai élet zajlott a Bánságban. Különösen a 14. század elejétől, amikor Róbert Károly király udvarát néhány évre (1315–1323) Temesvárra költöztette. Majd itt éltek a Hunyadi, Rozgonyi, Losonczy, Báthory és több más főúri család tagjai, sok külföldi fordult meg körükben, el sem képzelhető, hogy ne akadtak volna olyanok is, akik nem karddal, hanem a szellem fegyverével szolgálták a nemzet ügyét. Alkotásaikat sajnos elemésztették, megsemmisítették azok a tényezők, amelyek a mohácsi csatavesztés után elsősorban a Bánság életére hatottak. Ezért ezekből az időkből csak olyan bánsági származású jelesekről tudunk, akik máshova jutottak, szellemi termékeiket más égtájakon adták ki és értékesítették. Közülük a legjelentősebb Temesvári Pelbárt (1435–1504) szerzetes, egyházi író és szónok, a középkori magyar irodalom legismertebb alakja. A krakkói egyetemen tanult, utána 6 évig ott tanított, 1483-ban Budán a ferencesek főiskoláján lett tanár, 1496-ban esztergomi házfőnök, majd ismét Budán élt, ott is halt meg. Legtöbb munkájával az egyszerű szerzeteseknek szolgáltatott prédikációs anyagot. Pomerium (Sermones Pomerii) néven ismert három részes prédikációgyűjteménye már a szerző életében két kiadást ért meg (1499, 1502). Expositio Psalmorum félig tudományos, félig gyakorlati célú zsoltármagyarázata szintén népszerű volt. Teológiai enciklopédiája, az Aureum Rosarium Theologiae Pelbárt (Pál) fráter nevét az egész európai kultúrában, Velencétől Párizsig ismertté tette. A későbbi magyar kódexek prédikációinak és részben legendáinak latin eredetije Temesvári Pelbárt műve.

1552-vel kezdődő török megszállás végképp elnémította a magyar kultúrát a Temesközben. Jól jellemzi a körülményeket a temesváriak 1582. március 8-án XIII. Gergely pápához címzett, magyar tanítóért könyörögő levele. „Kérjük Szencségedet, hogy a mi nyelvünken is küldjön Szencséged Tanítót...” – fogalmazta meg Hertzeg István temesvári főbíró, és írta alá négy elöljáró társával a katolikus magyarok nevében a folyamodványt. Nem olyan idők jártak, hogy az ilyen kérelmek meghallgatásra találtak volna. Sőt a pogány hatalom megtörése (1716) után sem lehetett magyar nyelvű a keresztény kultúra, a Bécsből kormányzott tartományban német nyelven és szellemben virágzott a szellemi élet.

A nyelvész, költő

Csak 1779, a vármegyerendszer visszaállítása után találkozunk olyanokkal, akik munkásságukkal az egyetemes magyar művelődést szolgálják. Kiválik közülük a nagyszentmiklósi születésű Révai Miklós (1750–1807), nyelvész, költő, a magyar nyelvtudomány egyik legnagyobb alakja, az első rendszeres magyar stilisztika szerzője. Szegeden a kegyesrendi szerzeteseknél tanult, maga is belépett a rendbe, tanított Kecskeméten, Tatán, Veszprémben, Nagykárolyban, Nyitrán, Győrben, Esztergomban, majd a pesti egyetem magyar nyelv és irodalom tanszékén. Szerkesztette a Pozsonyi Magyar Hírmondót, a régi magyar irodalom első kutatója és kiadója volt. Verseivel a klasszikus versmérték meghonosítását és a magyar nyelv felélesztését követte, nyelvészként elsőként magyarázta a nyelv jelenségeit történeti módszerrel. Nyelvészeti munkáit német és francia nyelvre is lefordították.


Klapka György


Alig kapott életre a magyar kultúra lángja, az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc leverése újabb mostoha időket hozott. Illő azonban megemlítenünk a forradalmi idők három kiválóságát: Fiala Jánost, Kiss Ernőt és Klapka Györgyöt, akik Temesvárott születtek, de a sors és az isteni kegyelem más tájakon bízott rájuk nagy feladatokat. Fiala János (Temesvár, 1822–San Francisco, 1911) honvédtiszt és vasúti mérnök részt vett a szabadságharc (szolnoki, tápióbicskei, isaszegi, váci, nagysallói, komáromi), nagy csatáiban, ezredesként szolgált Vetter Antal déli hadseregében, Világos után Törökországba emigrált. Bem tábornok halála után előbb Franciaországba, majd 1851-ben Észak-Amerikába emigrált. Mérnöki tudását ott kamatoztatta, a Pacific-vasútvonal építésénél. Ő készítette el Missouri állam első nagy térképét. 1861-től, mint annyi más emigrált magyar honvéd, részt vett az északiak oldalán a polgárháborúban. Fremont főparancsnok vezérkari főnöke volt.

Kiss Ernő (Temesvár, 1799–Arad, 1849. október 6.) az aradi tizenhármak egyike, zseniális katona volt. Bécsben készült fel a pályára, Galíciában és Magyarországon állomásozott, gyorsan haladt előre a katonai pályán, 1843-ban már ezredesi rangban szolgált. A forradalom kitörésekor hazáját választotta, osztrák katonai esküje ellenében. Nagykikindán, Temesváron teljesítette a rábízott feladatokat, a bánsági honvédhadak fővezére volt.

1848. dec. 22-én altábornaggyá nevezték ki. 1849-ben főként adminisztrációs tisztségeket töltött be, a szabadságeszme mellett mindvégig kitartott, bajtársaival maradt, bár nyílt lehetősége a menekülésre. Az aradi vár sáncában állították a kivégző osztag elé. Holtteste kalandos úton került haza, az eleméri templom családi sírboltjában nyugszik.

Klapka György (Temesvár, 1820–Budapest, 1892), a komáromi vár hős védőjének emlékét megkülönböztető tisztelet övezi Temesváron, szülőházát emléktábla jelöli, minden év október 6-án oda gyűlnek emlékezni a temesvári magyarok. A katonai pályán 1848 előtt a főhadnagyi rangig vitte, ki is lépett a hadseregből. A szabadságharc kitörése után nyílt alkalma tehetsége bizonyítására, érdemeiért gyors egymásutánban őrnagy, tábornok, a hadügyminisztérium helyettese lett, 1849 májusától országgyűlési képviselő. 1849. május 28.-tól október 2-ig volt Komárom várának parancsnoka, amelyet csak a szabad elvonulás fejében adott át a győztes osztrákoknak. Törökországba emigrált, majd Olaszországban és Svájcban élt. Minden szívdobbanása a hazájáé volt. Az 1859-es osztrák–olasz–francia háború idején részt vett az Olaszországi Magyar Légió megszervezésében, 1864-ben támogatta Garibaldi Ausztria elleni akciójának előkészületeit. Az 1866-i osztrák–német háború idején Bismarck támogatásával felállította a Klapka Légiót, amely azonban nem vett részt a hadműveletekben. A kiegyezés (1867) után Klapka György hazáját képviselőként szolgálta.

Az egyetemi oktatás fájó hiánya

A 19. század utolsó évtizedeiben és 20. század elején, az I. világháborúig óriási erőbevetéssel próbálta pótolni a magyarság a Bánságban is azt, amit az évszázadok elraboltak tőle. Bár Szent István korában, Csanád egyházmegyében már iskola működött, Szent Gellért alapította, a folyamatosság és a fejlődés kényszerű hiánya vetette gátját a tanulási kedvnek vagy kényszerítette messze földre az elhivatottakat. A török utáni időkben tanító szerzetesrendek, jezsuiták (a rend megszüntetéséig), ferencesek egy ideig, a piaristák (1790-től) és a Notre Dame-nővérek (1858-tól) oktattak alsó és középfokon, de az ő iskoláik is csak a 20. század hajnalán és elején fogadhattak be a nagyszámú tanulni vágyó gyermeket és fiatalt. Ugyanebben az időszakban emelték az Állami Főreáliskola, az Állami Főgimnázium, az Állami Felsőbb Leányiskola, Felsőbb Kereskedelmi Iskola, Állami Fém- és Faipari Szakiskola stb. korszerű épületeit. Főiskolája azonban az 1806-tól működő római katolikus papneveldén kívül nem volt a Bánságnak. A tehetségek szerterajzottak a világba, s a tudás megszerzése után kevesen tértek vissza oda, ahonnan elindultak. Hozzátartozik az igazsághoz az is, hogy ott, Bécsben, ahonnan a birodalmat irányították, a Bánságot nem Helikonná, Temesvárt nem a tudomány fellegvárává óhajtották fejleszteni. Teremjen búza, kukorica, nagy hasznot hozó dohány a termékeny bánsági földben, kövér gulyák, hízott sertések kerüljenek innen a piacra, legyen a régió a birodalom „éléskamrája”, a város pedig a „magyar Manchester”, a gyáripar és a kereskedelem révén tűnjön ki, és hozzon hasznot. Csoda-e, ha a múzsák nem igazán érezték otthon magukat a Béga és a Temes partján, s a tudományok is oly későn kaptak méltó megbecsülést. A helybelieket a büszkeség vigasztalta látván, milyen nagyságokat adtak a magyarságnak és a világnak.


Temesvári Pelbárt szobra Szegeden (forrás: Wikipédia)


Nagyjécsáról indult Abafi Lajos (1840–1909) irodalomtörténész, könyvkiadó, entomológus. Nemcsak irodalomtörténeti értekezései időtállóak, hanem olyan új területeket tárt fel tudományos alapossággal, mint a könyvkereskedelem története. Élete utolsó évtizedében pedig rovartani tudományos folyóiratot szerkesztett és megírta A lepkészet története Magyarországon című könyvet, amely a magyar entomológia egyik korszakos jelentőségű alapműve. Berczik Árpád (1842–1919) novellista, színműíró, humorista Temesváron született és a piaristák iskolájába tanult. Budapesten jogtudori diplomát is szerzett és a minisztérium sajtóosztályán dolgozott, miniszteri tanácsosi tisztet viselve. Nemcsak a politika érdekelte, a napisajtó mellett az Üstökös és a Borsszem Jankó lapokban is publikált. 1862-től színdarabjaival aratott sikert, egy kis túlzással a korszak „darabgyáros”-ának nevezték. Színműveit Krecsányi Ignác társulata Temesváron is előadta. Lugoson született Horger Antal (1872–1946) nyelvész, a szegedi egyetem professzora és dékánja, aki nemcsak tudományos műveiért nevezetes (hangtörténettel foglalkozott, a székely nyelvjárással, szófejtésekkel, általános nyelvészettel), hanem arról is, hogy József Attilát eltanácsolta az egyetemről. A költő Születésnapomra című versében negatív színben említette és örökítette meg a „zord professzor” nevét.

A Béga-parti város szülötte Kerényi Károly (1897–1973) klasszikus-filológus, vallástörténész a görög és latin nyelv tudós ismerője, tanítója, az ókori népek történelmének és kultúrájának kutatója. Tanított Pécsen, Szegeden, Budapesten, majd több európai egyetemen (Bonn, Oszló, Róma, Zürich, Genova, Uppsala), külföldi tudományos akadémiák tagja, egyetemek díszdoktora. Mitológiai tárgyú könyvei közül a legnépszerűbb a Görög mitológia című alkotása, amelyet 10 nyelvre fordítottak le.

Temesvár szülötte a kiváló filozófus és művészetszociológus Hauser Arnold (1892–1978), aki többek között Művészetszociológia című alkotásával a tudományág alapvető művét adta az európai kultúrának.


Révai Miklós (Morelli Gusztáv metszete)

Büszkesége a temesváriaknak, hogy az erdélyi polihisztor Kós Károly (1883–1977) városukban, az egykori Bonnaz utca 16. szám alatt látta meg a napvilágot. Az építész, író, könyvkiadó, grafikus, politikus nem sokat élt Temesvárott, de szellemisége, példamutató szerepvállalása nagy tiszteletnek örvend napjainkban is. Kiáltó Szó című röpiratával ő szólította cselekvésre a Trianon után lebénult romániai magyarságot. Alapított, kezdeményezett, szerkesztett, irányított, közreműködött (Magyar Néppárt, Erdélyi Szépmíves Céh, Erdélyi Helikon, Barabás Miklós Céh, Kalotaszeg című lap stb.) Szépirodalmi műveit a magyar múltból és Erdély népeinek történelméből merítette (Atila királról Ének, Gálok, Országépítő, Varjú nemzetség, Budai Nagy Antal históriája). Templomokat, iskolákat, múzeumot, lakóházakat tervezett, épített, tanított. Mindig ott volt, ahol tenni, cselekedni kellett. Ő az a temesvári, aki bár elment, mégis otthon van ebben a városban. (folyt.köv.)

Szekernyés Irén

* * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * *

Hunyadi hírességek

Hunyad megyében kevés nyom őrzi a vidék nagy szülötteinek emlékét. Pedig az évszázadok során fejedelmek, vallásújítók, nyelvészek, tudósok, zenészek, utazók, felfedezők egész sora látta meg a napvilágot e vidéken, s persze nem hiányoztak a történelem „fekete bárányai” sem. Rájuk emlékezünk most a teljesség igénye nélkül elevenítve fel néhányuk munkásságát, életét.

 

A szászsebesi fogoly és a nagy reformátor

„Legidősebb”, ma is számon tartott neves szülöttje a megyének a Szászváros közeli Romoszon 1422 körül napvilágot látó György Mester, Kis-Ázsia első magyar, sok szempontból első európai feltárója, akit az irodalomban a Szászsebesi Névtelen vagy Georgius de Hungaria néven emlegetnek. Domonkosrendi szerzetesként kerül török fogságban, ahol egyes források szerint húsz, mások szerint harminc évet kényszerül eltölteni. Ez idő alatt írja meg a törökök erkölcseiről, életéről és „haszontalanságáról” szóló két könyvét, melyek nagyban hozzájárultak az oszmán világról szóló európai szemlélet kialakulásához. Művei már élete során, illetve közvetlenül azután 14 latin és kilenc német nyelvű kiadást értek meg, utóbbiak egyikéhez maga Luther Márton írt előszót.


Ponori Thewrewk József

Luther amúgy a megye másik nagy szülöttje, az 1500 körül Déván napvilágot látó Dévai Bíró Mátyás által kötődik igazán e vidékhez. A nagy magyar reformátor Budán, majd Krakkóban tanult, ahonnan igen buzgó szerzetesként tért haza Magyarországra, káplánságot vállalva a boldogkői várban. 1529-ben kezdi el wittenbergi tanulmányait, ahol szoros kapcsolata alakul ki Philipp Melancthonnal, és itt ismerkedik meg Luther Mártonnal is, akinek tanait hazatérve 52 pontban fogalmazza meg és kezdi hirdetni országszerte. Ezzel egy időben kezdi el humanista írói és nyelvművelői munkásságát, névtelenül jelentetve meg Krakkóban a magyar ábécés és helyesírási könyvét. Később hittani könyveket is kiadott magyarul, ezek a magyar humanista próza első olyan darabjai, melyekben már nem tobzódnak a latinos fordulatok. A helvét vallás hirdetőjeként kemény hitvitákba keveredik kora buzgó papjaival, de higgadt, mértéktartó magatartása, nyelvezete által gyakran kerekedik felül a vitákban. Hittételeivel nagy hatást gyakorolt amúgy Szapolyai Jánosra is, akinek uralkodása idején, 1568-ban a tordai országgyűlésen a világon elsőként hirdették ki a vallásszabadságot.


Fejedelmi bölcső

Vallási szempontból tehát szabad, de annál súlyosabb politikai terhekkel sújtott Erdélyben láthatott napvilágot 1580. november 15-én Marosillye várában Bethlen Gábor fejedelem. Erdély aranykorát megteremtő életéről, munkásságáról ma már talán mindannyian sokat tudunk. Annál kevésbé ismerős viszont az a tény, hogy Bethlen után harminc évvel, 1610-ben szintén Hunyad megyében születik meg az 1658 és 1660 között Erdélyt török támogatással kormányzó Barcsay Ákos fejedelem. A köznemesi családból származó Barcsay diplomáciai szolgálatokat teljesített I. Rákóczi Györgynél, minek köszönhetően utóbbi a tanácsurak közé emelte és 1644-től lugosi és karánsebesi főbánná, majd 1648-tól Hunyad megye főispánjává nevezi ki, kezére adva Déva várát is. Barcsay jelentős szerepet vállal II. Rákóczi György fejedelemmé választásában is, ő eszközli ki ehhez Isztambulban a Porta engedélyét. Az 1657-es viski országgyűlésen azonban nem mer ellene szólni a Rákóczi által szorgalmazott lengyelországi hadjáratnak és az ezt követő zűrös időkben, 1658-ban török nyomásra elfogadja a fejedelmi tisztséget. Kétéves fejedelemsége idején azonban képtelen megszilárdítani hatalmát, a visszatérő Rákóczival állandó harcban áll. Végül 1660 decemberében lemondott a fejedelemségről, de a helyére lépő Kemény János fél évvel később Kozmatelkén meggyilkoltatta.


Maderspach Viktor, 1921-ben utoljára hagyta el fegyverrel a kezében Erdélyt


Saslelkek szülőhazája

A felvilágosodás korából nem sok neves szülöttel dicsekedhet vidékünk, de azért említésre méltó a még 1793-ban Déván született Ponori Thewrewk József író, régiséggyűjtő, aki Kazinczyval való találkozását követően kötelezte el magát a magyar nyelvújítás mellett, számos új szót alkotva, illetve régi, főleg székely kifejezéseket építve vissza az irodalmi nyelvbe. Neki köszönhető, például, a honvéd, úrbér szavak használatának az elterjedése is.

A nagy szülöttekben szűkölködő XVII–XVIII. század után azonban valóságos „nevesember-dömpinggel” szolgált Hunyad megye a XIX. században. Mindjárt a század elején, 1803-ban, a család algyógyi birtokán lát napvilágot az Erdélyi Közművelődési Egylet, az EMKE nagy alapítója, gróf Kún Kocsárd. A régi nemesi családból származó, korán árvaságra jutó ifjú Szászvároson, Nagyenyeden, Kolozsváron tanul, többek közt Kőrösi Csoma Sándor, gróf Mikó Imre, báró Kemény Zsigmond társaságában. Ügyvédi oklevéllel tér vissza Hunyad megyében, ahol előbb főjegyzői, majd alispáni tisztséget tölt be. Erős nemzeti indíttatású szabadelvű ellenzékisége miatt kénytelen visszavonulni birtokára. 1848-ban azonban szívvel-lélekkel támogatja a szabadságharcot, ő lesz Hunyad megye forradalmi főispánja. Ezért 1849-ben a mócvidéki martalócok Maros menti birtokait felégetik, emberei közül sokat legyilkolnak, őt magát pedig 1851-ben Pesten kötél általi halálra ítélik, amit végül hét évi komáromi várfogsággal „úszhat meg”. 53 évesen kerül vissza birtokára, melyet élete végéig gondosan ápol, hogy jövedelmeit a nemzet javára fordítsa. Már 1832-ben elvállalja a szászvárosi kollégium főgondnokságát, és hamarosan saját költségén megépíti a kollégium új épületét (ma Aurel Vlaicu iskola). Kórházat épít, könyvtárat, csillagászati gyűjteményt vásárol. Tanítóknak, diákoknak egyaránt ösztöndíjalapot létesít, sőt a dévai főreáliskola építésére is ezer forintot adományoz, de egyházi főgondnokként nagylelkűen támogat minden elárvuló kisebb egyházközséget. 1885-ben felkelő napként üdvözli a Kolozsváron megalakuló EMKE-t, és ennek ajándékozza 1700 holdas algyógyi birtokát a 33 gazdasági épülettel. Ezen a telken nyitják meg 1892-ben a Székely Földműves Iskolát, amely évtizedeken át biztosított nagyszerű képzést és ellátást a székely és csángó fiataloknak. 1885 januárjában bekövetkezett halála után holttestét végrendelete szerint az Algyógy közeli dombok egyik sziklabarlangjában helyezték örök nyugalomra. Sziklasírját mára tönkretették. Egykori feliratát azonban, akárcsak Kun Kocsárd emlékét érdemes szívünkbe vésni: „Saslelke maga választá e sziklát/ S innen tekint a küzdő völgyre le/ Vajh követik-e a megváltó példát/ S uralkodik-e magyar keze?/ Uralkodik-e ésszel, áldozattal: Ki ezt teszi, azé a hódolat, a dal.”


A szabad lelkű Kun Kocsárdot maga választotta sziklasírba temették


Kommandós a Kárpátokban

Kun Kocsárd saslelke éledt újjá a XIX. század végének két nagy Hunyad megyei szülöttjében, báró Nopcsa Ferencben és Maderspach Viktorban. Nyughatatlan lelkük mindkettőjüket kalandok egész sorába kergette, ellenben a kalandor élet felett mindkét esetben ott lebegett a szabadság és hazaszeretet nemes eszméje. A Hátszeg környéki dinoszaurusz- maradványokat felfedő és az albán trónra aspiráló báró Nopcsa Ferencről többször írtunk már lapunk hasábjain is, ezért emlékezzünk ezúttal bővebben az évtizedekig index alatt álló Maderspach Viktorra.

A nagy vadászati szakíró, katonatiszt 1875 februárjában született a Hátszeg közeli Vaspatakon. Családja bő százötven évvel azelőtt telepedett Tirolból a Bánságba. Itt kezdték el ipari vállalkozásukat, mely később kiterjedt a Zsil völgyére is. Az 1848–49-es szabadságharcban az akkor bánya- és kohótulajdonos Maderspach Károly, illetve felesége, Buchwald Franciska szívvel-lélekkel és egyben fegyverrel támogatta a honvédseregeket.


Dévai Bíró Mátyás: Ortographia Ungarica, 1543

A menekülő Bem tábornok ruszkabányai otthonukban talált rövid ideig oltalomra, ezért a betörő osztrák hadak parancsnoka Buchwald Franciskát nyilvánosan megvesszőztette, férjét pedig a szégyen és kétségbeesés kergette halálba. Az ő unokájukként születik meg közel harminc év múltán Maderspach Viktor, akibe bőven beoltódik a nagyszülők nemzet- és hazaszeretetéből. Ez vezérli végig kalandos életét és nemesíti naggyá katonai partizánakcióit. Viktor ifjúként Bécsben tanul, majd mint vasgyárak, bányák és jelentős méretű fatelepek tulajdonosa, New Yorkba megy, hogy gyakorlati úton tanulja el az ott igen fejlett fakitermelési technikákat. Jelentős itthoni vagyona mellett erdőmunkásként és gyári dolgozóként igyekszik minél többet tanulni Amerikában, de persze már ott is hódol vadászszenvedélyének, melyet később itthon, a Retyezát és Páreng bércei között engedhet igazán szabadjára. Nagyszerű fizikummal és lelkiekkel rendelkező vadász volt, számtalan kisebb vad mellett 17 medvét lőtt életében, jóformán egyedül cserkészve be a vadat. Ezen vadászatokról szól jó néhány könyve, melyek a vadászirodalom igazi gyöngyszemei. Viktor ugyanis nagyon jó tollú írónak is bizonyult. Nem csupán vadászkalandjairól, de haza- és nemzetvédő katonai tevékenységéről és csodálatos életszerűséggel tudott beszámolni. Első ilyen jellegű akciója a Vöröstoronynál eltévedt katonai csapat megmentése. Az igazi katonai életbe csak két évvel később kóstol bele, az orosz fronton, ahol főhadnagyi rangot kap. 1916-ban partizáncsapatot toboroz a petrozsényi bányászokból, katonákból, önkéntesekből, velük védi hősiesen a Vulkáni szorost a román betöréstől, míg  megérkezik a hivatalos magyar hadtest. Velük együtt aztán végigvonul egész Románián, erről is külön kötetében számol be. 1918-ban részt vesz a Kratochvill Károly vezette székely hadosztály megszervezésében és keservesen harcol Trianonig. 1921-ben már román állampolgárként él birtokán, amikor korábbi tevékenységének ismerői provokációnak teszik ki és menekülnie kell. Egy szál ruhában szökik át Szerbiába, majd Magyarországra, de itt sem nyugszik, részt vesz a nyugat-magyarországi harcokban, mellyel sikerül kikényszeríteni a velencei szerződésben előírt népszavazást, minek eredményeképp Sopron magyar város maradhatott. 1925-ben Törökországba utazott, útépítőként. Nagyapjához hasonlóan hat nyelvet beszélt folyékonyan, köztük a törököt is. Később Mátyásföldön telepszik le, időközben áttoloncolt családjával. Kalandos életének egy szerencsétlen autóbalesetben szerzett sérülés vet véget. Viktor ugyanis Észak-Erdély visszacsatolásának hírére, 66 évesen azonnal csatlakozik a bevonuló magyar sereghez, de Debrecen közelében felborul az őket szállító teherautó, Viktor súlyosan megsérül, és 1941. október 3-án belhal a tüdősérülésbe.


Bethlen Gábor

Vadászkalandjait és katonai élményeit összesen hét kötetben írta meg, ezek közül többet is betiltottak a kommunista időkben. Újrakiadásuk most van folyamatban. (folyt.köv.)

Gáspár-Barra Réka


Szóljon hozzá
CAPTCHA Image

Hozzászólt: Székely Mozes / Csütörtök, 2009. november 19., 18.12 Válaszoljál rá!

1949-1953-ig Temesváron tanultam.Aradra sokat jártam.Abban az időkben nem igen lehetett hallani románul beszélni senkit,ha bár voltak. Az ország legcivilizáltabb emberei voltak ! nem lehetett hallani fajgyülőletről! Szinte minden komoly régi gyár magyaroké volt;az óriási láncgyár,kalap készítő vállalkozás,nagy gyufagyár,híres cukorgyár stb.Aradi vagongyárat a magyaroknak köszönhető .Szinte mindenki beszélt magyarul,németül,sokan szerbül és románul.A németek SVÁBOK nagyon szerették a magyart és a székelyeket.Azt mondták ezek a GOBÉK egyenesek ,becsületesek ,szorgalmasak . A románokban ,szerbekben nem biztak. Sokszor adtak ennem elismerésként.Voltak külön magyar-sváb lány-fiu gimnáziumok is.

Hozzászólt: Temesvári színművésznő / Kedd, 2009. november 17., 19.04 Válaszoljál rá!

Tábori Nóra (Temesvár, Románia, 1928. június 15. – Budapest, Magyarország, 2005. november 23.)
* Jászai Mari-díj (1957, 1961)
* Varsányi Irén-emlékgyűrű (1971)
* Érdemes művész (1975)
* Kiváló művész (1981)
* Pro Comedia-emlékdíj (1992)
* Kossuth-díj (1994)
* Az országos színházi találkozó díja (1994)
* Ruttkai Éva-gyűrű (1994)
* Örökös tag a Halhatatlanok Társulatában (1996)

Hozzászólt: Aradi színművész / Vasárnap, 2009. október 11., 07.36 Válaszoljál rá!

Inke László (Arad, Románia, 1925. január 16. – Budapest, 1992. augusztus 19.)
* Jászai Mari-díj (1956)
* Érdemes művész (1976)
* Kiváló művész (1983)

Jelen
Puskel Péter
Communitas
www.mti.hu
www.hirkereso.ro
www.hirtv.hu