Arad | Fehér | Hunyad | Krassó | Temes
Jelenidő  |  Álláspont  |  Krónika  |  Sport  |  Gazdaság  |  Kultúra  |  Ifi  |  Egészség  |  Hitélet
Csütörtök, 2022. december 01., 09.55
Emléktáblák a régióban

Középszerűségbe süllyedve

Írta: Puskel Péter
2009. június 13., 09.00 Szombat / Arad
Joggal vádolhatnának lokálpatrióta elfogultsággal, ha azt állítanánk, hogy Arad valaha tele volt megjelölt műemlékkel, és ezeknek ma már se híre, se hamva. 


E kérdéshez meglehetősen visszafogottan viszonyult a mindenkori  helyi vezetés: a múlt század fordulóján a városi tanács és a vármegyei főispáni hivatal, a két világháború között pedig a prefektúra.

A korabeli civilszervezetek, mindenekelőtt a Kölcsey Egyesület, a honvédegylet, a Kossuth és az Asztalos Asztaltársaság, a Színügyi Bizottság, hogy csak néhányat említsünk a 19. század utolsó felében és a 20. század elején a legaktívabbak közül, beérték azzal, hogy kiharcolták a hármas célt, amellyel méltó emléket állítottak az 1849. október 6-án a várban és a közeli mezőn kivégzett 13 honvédtábornoknak: a vesztőhelyi obeliszket, a Szabadság-szobrot és a ’48-as ereklyemúzeumot. 

Több évtizedet átölelő kemény és férfias munka volt. Ennél többet a korabeli viszonyok között a civilszervezetek aligha érhettek volna el. Mert ne gondolja senki se, hogy a szoborállítás vagy a vértanúk múzeumának létrehozása csupán pénz kérdése volt a millenniumra készülő Magyarországon. Akkoriban is meg kellett vívni a küzdelmet a politikai akarat érvényesítéséért. Egykori derék polgármestereink és főispánjaink, többek között Atzél Péter, Salacz Gyula, Institóris Kálmán se karolták fel habozás és ellenvetés nélkül az említett ügyet, noha Salacz maga is fegyvert ragadott a szabadságharc oldalán ’48-ban. Csakhogy utána volt egy kiegyezés a Habsburg-házzal és az akkori politikai vezetők is nagyon ügyeltek arra, hogy a kompromisszum alapján kialakított „törékeny egyensúlyt” ne bomlasszák meg túlságosan, ugyanis attól nemcsak az ő székük ingott volna meg, hanem a város és a vármegye is a rövidebbet húzta volna. Mert kiegyezés ide vagy oda, a vesztőhelyi obeliszk, a Szabadság-szobor túl nagy szálka volt Ferenc József szemében. Ne feledjük, hogy az ország értelmiségének elitjét megmozgató aradi szoboravatásról 1890. október 6-án – nem a hazafias érzületek hiánya miatt, hanem pusztán óvatosságból – testületileg hiányoztak a politikusok. Jókai maga is betegségre való hivatkozással maradt távol, és majd csak később, egyedül látogatott el Aradra és csodálta meg Zala munkáját. Az öreg császár pedig ’48 óta és a vértanúk miatt nagyon nem szívlelte Aradot, s ha átutazóban volt, különvonata cs. és kir. vagonjának lefüggönyözött ablakaiból, állítólag, pillantásra se méltatta a várost. Hogy ez legenda vagy pőre igazság, ma már aligha lehet megállapítani.

Tény, hogy az első világháborúig a mindenkori városatyák kevés kivétellel beérték az említett civilszervezetek kezdeményezéséből az 1849. február 8-i aradi utcai harcok emlékére állított táblákkal, no meg a feltörekvő polgárság anyagi erejét és a bankok térhódítását jelző táblákkal.

Persze azért akadt a város, a megye egykori szellemi nagyságaira utaló tábla is: Munkácsy Mihály aradi éveit megörökítő, illetve a Fábián Gábor-házon elhelyezett tábla Aradon. Radnán Kossuth utolsó hazai földön eltöltött éjszakájának emlékére vagy Majláthfalván az iskolaalapítók tiszteletére elhelyezett tábla, hogy csak néhány kézenfekvő példát említsünk. 

Máig is rejtély, hogy például a Vesztőhely felé vezető utat miért nem jelölték meg eleink, hogy az idegenek is tudják, melyik út vezet a „siralom völgyébe.” Azon is érdemes elgondolkodni, hogy Arad műszaki nagyjairól miért nem emlékeztek meg eleink. Pedig csejthei Varjassy Lajos polgármester 1905-ben mondott székfoglaló beszédének vezérmotívuma így hangzott: „gyárakat és iparvállalatokat Aradnak!” És valóban a hegyaljai helyi érdekű motoros vasút beindításában 1906-ban fontos szerepet vállalt Varjassy. A vasút létezése akkortól hosszú távra tervezett evidencia volt, megjelölést legfeljebb a villamosítás éve (1913) és ténye érdemelt volna.

Az Ormai–Lenkey–Hauck-emléktábla a minorita templombanBoros Béniről, a zseniális vasútépítő mérnökről teret neveztek el ugyan, de az ACSEV-palota fala, ahol élt és alkotott, azóta is üresen maradt. Weitzer Jánosnak is volt egy kis mellszobra a gyárudvaron, akárcsak az élesztő- és szeszgyárat alapító Neuman fívérek közül Edének, de ezekről csak a gyár dolgozói tudtak. Mindkét jeles aradi életműve mindmáig maradandó érték. Az igazsághoz tartozik, hogy a vagongyár alapítójáról már az első világháború előtt utcát is elneveztek (ma Lucian Blaga), és ha figyelmesen végigböngésszük a szobrok, utcanevek és emléktáblák egykori lajstromát, felfedezhetünk egyfajta harmóniát ezek megoszlása között.

Az egytáblás időszak

A két világháború közötti időszak első felében szép sorjában eltüntették a magyar vonatkozású szobrokat, táblákat a város köztereiről, parkjaiból és a házfalakról. Maradt a Munkácsy-tábla, amely olyan helyen volt, ahol nem is szúrt szemet senkinek, ráadásul annyira megfeketedett, hogy szinte olvashatatlanná vált. És nem távolították el az egykori minorita gimnázium helyén felépített fiú polgári iskola (ma mezőgazdasági és élelmiszeripari szakközépiskola) mellékbejárati folyosóján 1887-ben áthelyezett, ma már alig kiolvasható, eredetileg 1801-ben vésett latin nyelvű táblát se. Ez megúszta az 1948–1957 közötti sztálinista időszakot is, amikor itt főiskolai állatorvosi kar működött, mert az akkori rektor aradi ember volt és az ő szemét nem bántotta, a döntéshozók pedig nemigen tudtak róla.

Meggondolkoztató viszont az, hogy húsz év alatt egyetlen emléktáblát se állított az új hatalom. Beérte a Kultúrpalota előtti sétányon elhelyezett mellszobrokkal, illetve Silvestru Rafiroiu városi főépítész keresztjével, amelyet 1936-ban helyeztek el a hegyaljai villamosvasút állomása előtti téren. (Ma az Eminescu parkban áll).Szobortalan, emléktáblák nélküli város volt ezekben az években Arad. Feledtetni igyekezett múltját, szoros kötődését a magyar történelemhez és kultúrkörhöz, de jelenéhez nem volt ideje, türelme, pénze.

Beindult ugyan már akkoriban egyfajta gyűjtéssel egybekötött kezdeményezés az egyesülés szobrára, de a második világháború utáni pénzbeváltások, az ún. „stabilizációk” időszaka után a pénz elolvadt, és a kezdeményezés okafogyott lett. Akkoriban szovjet mintára egyéb „prioritások” kerültek előtérbe. Többek között a Hegyalja téren a dicsőséges szovjet hadseregnek emelt oszlop (ma az Alsótemetőben).

A munkásmozgalom emlékei


Rozsnyay emléktáblája a Szabadság (A.Iancu) téren lévő patika falánAz államszocializmus évtizedeinek első felében kisebb gondjuk is nagyobb volt a helyi megyei és városvezetőknek, mint Arad történelmi múltja, közelmúltja, jelene. A rajoni státusz bő tíz éve amúgy is teljesen ellehetetlenítette Aradot és vonzáskörzetét. Az állatorvos-képzés aradi felszámolásáról, az egyetem elköltöztetéséről könnyű szívvel lemondtak az akkori pártfunkcionáriusok, az értelmiség szerintük amúgy is a hezitáló, sokat gondolkodó, nehezen manipulálható réteghez tartozott. Egyfajta csökevényes kispolgárnak tekintették, aki csak zavarja a proletariátus vizeit. Emlékszem az egykori városi párttitkár szavaira: elég gondunk van nekünk a nehéz- meg a könnyűiparral, minek bajlódjunk az egyetemistákkal?! 

Nem sokkal voltunk 1956 után. Az egyetemista fiataloktól a temesvári példa alapján Aradon is féltek, mint a tűztől.A megyésítés után is egy ideig csak a kemény nemzeti vonal erősödött. A ’70-es évek derekán aztán a diktátor személyi kultusza és a marxi doktrína szerinti tanítás a nép „történelemformáló szerepéről” tetőzött, és itt-ott emléktáblák tűntek fel a munkásmozgalom különböző mozzanatairól: a Forray (Cernei) utca piac felőli háromemeletes sarokházán az Általános Munkásegylet aradi, az egykori Vörös Ökör fogadó falán az aradi dolgozók első május elsejei összejövetelének és a Szociáldemokrata Párt helyi szervezetének megalakulásáról, illetve ugyanitt egy másik tábla az említett párt fennállásának 100. évfordulójáról.  (Ujj János könyvében megtalálható a teljes „választék.)”

És ha a munkásmozgalmi lendület lankadt, sorra kerültek a város jeles román személyiségei, a román kultúrkörhöz kapcsolódó események is. Megjelölték az egyesülés aradi korifeusainak emlékhelyeit: Ştefan Cicio Pop, Ioan Suciu és Goldiş házait, a Victoria bank épületét, a Fehér Kereszt Szállót, ahol az erdélyi románság kulturális törekvéseit felkaroló nagyszebeni Astra aradi szervezete megalakult, a mai Forradalom útja 81. számú épületet, ahol Goldişék tárgyaltak 1918 novemberében a Jászi Oszkár vezette magyar kormány képviselőivel Erdély jövőjéről, és ahol Iuliu Maniu utasítására kimondták a „teljes elszakadást”. És táblát kapott a Tribuna lap szerkesztőségi épülete az Eminescu utcában, az egyesülésért még a Monarchia összeomlása előtti években sokat fáradozó Românul című lap a Goldiş utcában, a Preparandia tanítóképző, hogy csak a legfontosabbakat említsem.Az igazsághoz tartozik, hogy ez utóbbiak szövege tömörségükben is pontos volt.

Emléktáblákban csak „félfordulat”

Ezekben a nehéz években magyar emléktáblának kültéri elhelyezése fel se merülhetett. 

Fordulatot, ha nem is gyökereset hoztak az 1989 után fújdogáló szelek. Elsőként egy román és egy magyar nyelvű emléktábla jelent meg Tóth Sándor, a forradalomban Aradon hősi halált halt hódmezővásárhelyi magyar sofőr mementójaként. Aztán a minorita kultúrház előcsarnokának falán helyezhettük el a hálás utókor apró jeleit: Tóth Árpád Aradon született költő, Lóczi Lajos geológus földrajztudós, Znorovszky Attila népművelő, majd Simonyi Imre ezredes, az aradi vár egykori rabja kapott emléktáblát. A református templomban a Kölcsey Egyesület buzgalmának eredményeként Fábián Gábor polihisztorról, a Magyar Tudományos Akadémia tagjáról, a templom egyik alapítójáról és Kazinczy Lajosról emlékeztünk meg táblaavatással, a minorita templomban a másik három ’48-as aradi mártír – Ormai Auffenberg Norbert, Lenkey János és Hauck Alajos – kapott közös emléktáblát.

És aztán sikerült felállítanunk az első utcai táblát is Damjanich tábornok emlékére. Szövege még óvatosan tömör volt. Aztán következett Rozsnyay Mátyás, a tudós gyógyszerész. Közben persze szaporodtak román részről is a megjelölésre érdemes épületek. Többek között a volt állatorvosi egyetem épületén, a színház hátsó bejáratán.

Bukaresti sugallatra hatalmas csúsztatással szövegezték meg a pályaudvar peronján elhelyezett táblát az aradi vasút 150 évéről: Romániának az akkori eseményekhez semmi köze nem volt. Se Arad, se Kürtös nem tartozott oda. Sőt még Románia se volt, csak különálló fejedelemségek. 

Adósságaink

Nagyok az adóságaink a város múltját illetően. Ha a kulturális részt elhagyjuk – bár miért mondanánk le róla? –, a város ipari múltja mindenképpen kötelez. Nincs megjelölve a hegyaljai helyi érdekű villamosvasút indóházának helye, az Arad-Csanádi Egyesített Vasutak székháza. A hely megjelölése nélkül tűnt el a textilgyár, a bútorgyár nagy része, s ez a sorsa a Neuman szesz- és élesztőgyárnak, a későbbi Indagrarának, melynek már csak az utcai frontja dacol az idővel. A régi cukorgyár elődje azon a helyen egy papír- és celluloidgyár volt. Országos érdekeltségű nagyüzemekről volt szó, nem helyi kis kócerájokról, amelyeket nyomtalanul elmos az idő.

És hol vannak Arad jeles építészeinek emlékei? Nem tudom, hogy a városvezetők, a helyi építészek szakmai szervezete nem szégyellték-e egy kissé magukat, amikor Tabakovits Emil házát az újvidéki (Novi Sad) kollégák jelölték meg. Három házzal odébb lakott Szántay Lajos (nem Ludovic!). A Kultúrpalota, a Bohus-ház, az evangélikus templom stb. tervezőjének nevét viseli ugyan egy utcácska, de talán a környék lakói se tudják ki fia-borja volt ez az ember, aki sokkal többet tett Aradért, hogy csak ennyi figyelmet érdemelne. 

Jávor Pál emléktáblájával még adós a városJávor Pál is megérdemelné, hogy tudjanak róla a mai nemzedékek, hiszen 17 éves koráig Aradon élt, ahogy Szántó György háza és a Periszkop egykori szerkesztősége is felkerülhetne a megjelölésre érdemes házak listájára. Arról nem is szólva, hogy a város neves egykori orvosai közül (többen az ország nagy klinikai központjaiban vagy külföldön fényes szakmai karriert futottak be) még senkinek az érdemeit nem „honorálták” ilyen formában. Ez elsősorban a Goldiş Egyetem orvosi karának lenne a feladata.

Mert, ha politikusról lenne szó... 

A ’90-es években valakinek kipattant az agyából, hogy Iustin Marşieu volt az első román prefektus, hát gyorsan emléktábla került a házára. Pedig a mindössze 14 hónapig hatalmon lévő prefektus nem sok vizet zavart a város akkori zűrzavaros közéletében.

A gépezet Aradon is úgy működik, mint országszerte. Botcsinálta politikusok lobbizzák ki saját kútfejük, felkészülésük és érdekeik szerint az utcaneveket, emléktáblákat. Apró kivételektől eltekintve hiányzik a konzultáció, a város múltját ismerő szakemberek véleményének meghallgatása. A kérdésben a „mindentudó” tanács dönt.

Már most össze kellene állítani egy listát a város még élő, de máshol tevékenykedő neves szülötteiről. Akiket nem- csak haláluk után kellene tisztelni, hanem még életük folyamán. Akkor elkerülhetnénk az olyan szégyenteljes mozzanatokat, mint amiket átéltek a jelen lévő értelmiségiek akkor, amikor nem sokkal halála előtt Ştefan Augustin Doinaş, a jeles költő, vagy a napokban Coleta de Sabata, a kiváló tudós és ny. egyetemi professzor jogosan fájlalta, hogy szülővárosában évtizedekig mellőzték.

Mert az a város, amely megfeledkezik nagyjairól, eltűnik a középszerűségben, a jellegtelenségben.

Ez pedig aligha lehet józanul gondolkodó városvezető célja.
Szóljon hozzá
CAPTCHA Image

Hozzászólt: Mellesleg... / Péntek, 2009. június 19., 23.07 Válaszoljál rá!

...ilyen csapnivaló mondatszerkesztést és helyesírást is régen láttunk, mint :Érdekesnél.

Volna mit gyomlálni rajta.

Hozzászólt: Nagy István / Péntek, 2009. június 19., 07.55 Válaszoljál rá!

Aki nem az RMDSZ-t dicsőíti, az ne írjon újságba, kedves nevesincs :Érdekes?

Hozzászólt: :Érdekes / Vasárnap, 2009. június 14., 12.16 Válaszoljál rá!

Nem először és bizonyára PP bizonyítja felkészűltsége mellett azt,hogy nem ismer el semmilyen megvalósítást, eredményt ami nem tőle származik.Székelyföldet leszámítva sajnos azon kevés magyarok által is lakott városok közé tartozik Arad,ahol Rmdsz tanácsosoknak köszönhetően a városunkhoz kötődő személiségekről lett elnevezve utca, ugy mint,Salacz, Andrényi,Barabás,Kuncz.Csiky,Bartok,Lengyel,Szántay, hogy csak a legismertebbeket említsem.Mi a gond ez esetben a kútfővel,vagy az érdekkel,Meg van és ennyi, ja nem PP volt a kezdemőnyező.Ő csak írjon ős kritizáljon.

Hozzászólt: Nagy István / Vasárnap, 2009. június 14., 07.41 Válaszoljál rá!

Fontos, tartalmas írás.
Nem férhetett bele minden.
Pécskán is volt Kossuth emléktábla, amelyet az aradi Belloni Jakab kőfaragó műhelyében készült el, és 1902. szeptember 19-én lepleztek le a Heller-vendégló falán (a templomtér délkeleti sarokháza) (Pécskai Újság, 1902. szeptember 14.)
Egész napos rendezvénysorozat keretében, Kossuth születésének 100. évfordulóján, 1902. szeptember 19-én leplezték le az emléktáblát, amely avató beszédében dr. Szöllősi Zsigmond ügyvéd megemlékezett arról, hogy menekülése során Kossuth Lajos 1849. augusztus 7-én Pécskán is áthaladt. A táblán egyebek között ez állt: "Imádattal borulunk le Kossuth Lajos nagysága előtt". (Pécskai Újság, 1902. szeptember 21.)
Hogy meddig állt ott a tábla, sajnos nem tudjuk.
Az 1989-es fordulat óta a pécskai római-katolikus templom délnyugati falára három emléktábla lett elhelyezve, sorrendben: Ormos Zsigmond, Klebelsberg Kuno és Kálmány Lajos emlékére.
A templomkertbe 2000. november 11-e óta áll Gróf Klebelsberg Kuno bronzból készült mellszobra, Jecza Péter alkotása.

Hozzászólt: J&G / Vasárnap, 2009. június 14., 00.00 Válaszoljál rá!

Puskel Peter megerdemelne az "Arad diszpolgara" cimet sokevi lelkes munkassagaert. Tehetunk erte ?

Hozzászólt: Makay Botond / Szombat, 2009. június 13., 10.31 Válaszoljál rá!

Emléktáblát érdemelne Molnár Károly református esperes-lelkész, de Ficzay Dénes tanár, vagy Csiha Kálmán, aki innen indult költőként is.
Csécsi Nagy Imréné (Erzsébet)és férje, Csécsi Imre is költőkként is ismertek voltak.
Minden bizonnyal a katolikus papok közül is kerül olyan, akik kiemelkedő személyiségek voltak Aradon.

Hozzászólt: A. Kekecsi M. / Szombat, 2009. június 13., 09.58 Válaszoljál rá!

Már megint egy kitűnő Puskel-cikk...

Jelen
Puskel Péter
Communitas
www.mti.hu
www.hirkereso.ro
www.hirtv.hu