Anyu, Pisti visszaütött!

Igen, ez nem vicc, ez a mai valóság, mindenki visszaüt, még ha nem is bántották. Betegek vagyunk mi emberek, tisztelet a kivételnek. Az agresszió már elkezdődik az iskolákban. Ami időnkben is volt birkózás, verekedés a szünetekben, de nem lőttük szitává iskolatársainkat. Az Államokban szinte napirenden az ilyesmi, de már a csendes, békés Finnországból is szomorú hírek érkeznek.

Az általános világszemlélet már annyira elfogadta a háborúk jelenlétét világunk életében, hogy ha nincs háború, türelmetlenek vagyunk, és egy aránylag egyszerű konfliktust is, amit a józan gondolkodás, a logika, a megértés segítségével is megoldhatnánk, azonnal fegyveres összecsapással szeretnének lerendezni. Ez a legtöbb esetben nem sikerül, történelmünk bizonyítja, hogy sem a hosszantartó háborúk, de még a fegyverszünetek vagy ún. békeszerződések sem hozták meg a szembenálló felek közötti nyugalmat. 

A háború fogalmi meghatározása gazdag, és megítélése is nagyon különböző. A porosz katonai zseni, Carl v. Clausewitz meghatározása szerint: a háború a politikai kapcsolatok folytatása más eszközök hozzáadásával. Azt nem tette hozzá, hogy ezek az eszközök élő emberek tervszerű megsemmisítését szolgálják, gyilkoló eszközök.  Gróf Montecuccoli, a másik háborús hős véleménye az volt, hogy a háborúhoz három dolog kell: pénz, pénz és pénz. Nagyon szellemes. Én ezt úgy fogalmaznám újra, hogy a háborúhoz, ha tényleg csak három dolog szükséges, ezek: mérhetetlen gonoszság, zavart agyműködés, és rengeteg gyilkos fegyver – ehhez kell a pénz, amit a mi zsebünkből vesznek ki.

Sajnos nemcsak a hadvezérek és a katonai zsenik dicsőítik a háborút, még a német írófejedelem, Thomas Mann is így nyilatkozott az első világháború kitörésekor: „Vajon a béke nem a polgári korrupció egy eleme csupán, míg a háború a megtisztulás, a felszabadulás és remény ígéretét hordozza?” De a németek zseniális filozófusa, Hegel is ezt írta: „A háború olyan szükségszerű történelmi folyamat, amely lehetővé teszi a társadalom fejlődését.” Nos, gondolataikkal nehéz vitatkozni, de én inkább Maria Remarque-ot idézném, olvassuk el a Nyugaton a helyzet változatlan című könyvét, nézzük meg a filmet, és azt hiszem, örökre kiábrándulunk a háborúk dicsőítéséből.

A jelenlegi világpolitikai helyzetet figyelve, megismételhetjük: Nyugaton a helyzet változatlan, Európát, akárcsak az Egyesült Államokat beteg fejű politikusok vezetik, nem lehet a logikájukon, és lépéseiken eligazodni. A részletekbe nem is érdemes belemerülni, de kiemelném az Unió két vezető államának politikai és stratégiai hozzáállását a szomszédunkban dúló háborúhoz. Mind a franciák, mind a németek végigháborúzták a középkortól az újkoron keresztül a második nagy világháborúig az európai történelmet. Legnagyobb vereségét a zseniálisnak tartott hadvezér császár Európa legkeletibb táján szenvedte el. Egy évszázaddal később a németek istenített vezére, miután fél Európa már a lábainál hevert, szintén nekirugaszkodott az eurázsiai sztyeppéknek, de ő is megtanulta a leckét. Mindkét nagy hódító kalandnak csak rengeteg szenvedés, véráldozat, özvegyek és árvák sírása volt az eredménye. Európa ma ismét az úgy tűnik ragályos és gyógyíthatatlan betegségben, a ruszofóbiában szenved. Magyarul ezt röviden oroszgyűlöletnek nevezhetjük. Néha az az érzésem, hogy Berlinben és Párisban a régi gonosz erők szellemei életre keltek.

A Közel-Keleten sem jobb a helyzet. A világ másik, már nagyon régi agybaja, az antiszemitizmus reneszánszát éli. Senki, de senki, főleg felelős vezetőink nem tanulnak a múltból. A zsidók, ott ahol most nyugodtságban szeretnének élni, nincsenek egy percig sem biztonságban. Az állandó hadakozás, terror, és aztán a válaszcsapás, majd ennek a megbosszulása, szóval ez az ördögi kőr sem hoz megoldást. A gondolkodásmódot kell világszerte megváltoztatni, a visszaütés helyett a kérdéseket kell választani: mit óhajtsz tőlem, hol hibáztam esetleg, amivel megbántottalak, beszéljük meg a dolgot, józanésszel mindent ki lehet javítani. 

Konferenciák, tanácskozások, javaslatok, folytassam? A fő téma mindig a szankciók, a másik megbüntetése, újabb fegyverszállítás, hogy végre legyőzzük a másikat, mert Ő a gonosz, és én vagyok a jó! Az egész annyira nevetséges, és annyira szomorú.

Az öregedő publicista tudja, hogy hiába beszél. Talán abban reménykedik, hogy végre valaki vagy valakik, azok közül, akik döntési pozícióban vannak, magukhoz térnek lidérces álmaikból, és felébredve végre kimondják a varázsigét: az emberiségnek, hogy megmaradjon, harmóniára, békére, békés együttműködésre van szüksége.