A győzők igazsága

Rendszeresen nézem a tekevízióban a történelmi dokumentumfilmek csatornáját. Most, a második világháború befejezésének 75. évfordulója alkalmából a világégés előzményeiről, annak legfontosabb mozzanatairól, a frontokról, a háborús hátországról, a hadiiparról készített összeállításokat. Sok részletre derült már fény, de sok „apróság” csak most kerül a nagyközönség elé. Elgondolkoztató, megfontolásra késztető részletek. Olyanok, amelyeket a győzők hosszú időn keresztül szemérmesen elhallgattak.

A német háborús bűnösöket (jogosan) bíróság elé állították, a főbűnösöket Nürnbergben el is ítélték. Az SS tagjaira „vadásztak” a szövetségesek, annak vezetői közül szinte mindenkit elfogtak, sokukat kivégezték. A Wehrmacht-parancsnokok közül is többen életükkel, mások súlyos börtönnel fizettek elkövetett tetteikért.

A szövetségesek oldalán viszont semmiféle felelősségrevonásra nem került sor. Például olyan felelőtlen hadvezetői tévedések esetében sem, amelyek szövetséges katonák ezreinek, tízezreinek oktalan pusztulását okozták. Avagy olyan terrorbombázásokért, amelyek eleve a német és japán civil lakosság elpusztítását célozták. Miközben a szövetséges propaganda következetesen evvel vádolta meg a tengelyhatalmakat. Drezda 1945 februári felégetését követően (állítólag) maga a brit miniszterelnök is megdöbbent a látottakon, olyannyira, hogy egy könnyet is kitörölt a szeméből. Tokió márciusi szőnyegbombázásakor százezres nagyságrendű volt az áldozatok száma. Az Ardennekben, az utolsó német offenzívát követően, az amerikai katonák (is) a szó szoros értelmében lemészárolták foglyaikat. (A foglyokkal sem és a lövedékekkel sem kellett elszámolniuk!)

Hirosima és Nagaszaki civil áldozatait már nem is számolom. Csak halkan megemlíteném, hogy azokat a bombákat japán katonai létesítményekre is ledobhatták volna. Mondjuk Ivo Dzsimára vagy Okinavára.

Azokért az elkövetett szörnyűségekért soha senkit sem vontak felelősségre. Az eseményeket vagy elhallgatták, vagy pedig elferdítve „tálalták” a médiában is, a hivatalos történetírásban is. Igaz, a hidegháború éveiben a nyugati féltekén a szovjet hadsereg elkövette atrocitásokat (gyilkosságok, nők elleni erőszak, rablások) többször megszellőztették, de annak a vasfüggöny innenső oldalán semmiféle következménye nem lett. Az NKDV révén a katyini erdőben tizenötezer lengyel tiszt módszeres lemészárlását elrendelő, s azt végrehajtó szovjet politikusok, hadvezetők, tisztek valamennyien ágyban, párnák közt hunyták le végleg szemüket. A keleti és nyugati frontharcosok meg mellükön (a bűnösök is) érdemrendekkel, érmekkel büszkén masíroztak a győzelem napján. Függetlenül az elkövetett szörnyűségektől.

Hát ez a különbség a legyőzöttek és a győztesek között. Azt hiszem, nem csak nekem háborog az igazságérzetem.