A „szellem itala”

Tájainkon török és balkáni kereskedők terjesztették el.

Mikor?

A XVI. Században.

Boltokban árulták a szemes kávét, vándorárusok mérték a „fekete vizet”, később a „fekete levest”. A pótkávét a napóleoni korridornak köszönhetjük. A Franck-cikóriakávé volt a legelterjedtebb.

A kávézás „kulturális” jelentőségét az arabok ismerték fel. A „fény házaiban” fogyasztották a „szellem italát”.

– Főzök egy kávét.

Isszuk.

Olykor aggályoskodva, vagy lelkiismeret-furdalástól gyötörve.

– Árt!

– Ez nem igaz!

– Ki tudja?

Abban biztos vagyok, jobban árt egy stressz kísérte elutasítás, vagy félve fogyasztás, mint egy csésze élvezettel szürcsölt „szellem itala”.

„A kávé legyen forró, mint a pokol. Fekete, mint az ördög. Tiszta, mint az angyal és édes, mint a szerelem.”

– Akkor nem árt?

– Használ is?

– Ki tudja?