A szép békeidők

Amikor vagy jó három évtizeddel ezelőtt hasonló címmel megjelent egy jegyzetem, az aradi többségi nyelvű írott sajtó akkori szolgálatos szélső nacionalista zsurnalisztája kitámadott, hogy visszasírom azokat az időket, amikor e vidéken az emberek ilyen meg olyan (szociális, nemzeti, faji, vallási) elnyomatásban éltek. Pedig az írás nem azt sugallta. 

A provokációjára nem válaszoltam még csak utalással sem, tudván, hogy egy akármilyen magyarázkodás csak olaj lenne a nacionalista tűzre. Az illető különben azóta eltűnt a süllyesztőben. Az esetet a médiában látott-hallott Kárpátokon túli nacionalista hőzöngések (beleértve a román parlamenttől kezdve legutóbb a krajovai és konstancai futballstadionig) juttatták eszembe. 

Visszaidézve az akkor leírt tényeket, állítom: azok az aradiak, akik ismerték a 110-120 évvel ezelőtti itteni valós helyzetet, vagy csak hallottak arról, valószínűleg keserűen állapítanák meg a mai aradi viszonyokkal össze nem hasonlítható különbséget. 

Csak az első világháború előtt mintegy évtized helyi megvalósításai a városnak és polgárainak olyan hatalmas anyagi potenciáljáról árulkodnak, amit ma utol sem tudunk érni. Próbálom összefoglalni. Abban az időszakban alapították a MARTA autógyárat és a Neuman család textilgyárát, evvel több száz munkahelyet teremtve az aradiaknak. (Nőknek is!) 1906-ban indították a hegyaljai motoros vasutat, majd 1912-ben nem kis anyagi ráfordítással villamosították azt. (Európa ötödik, a világ nyolcadik villamosított vonala lett!). Felépült a Kultúrpalota (Erdélyben ezenkívül csak még egy hasonló létesítmény van!), megépültek korszerű iskoláink, mint a tanítóképző, kereskedelmi akadémia, a tanítóegylet konviktusa, a Templom utcai leány- és a Ferenc téri polgári fiúiskola. Elkészült és átadták a forgalomnak a Maroson a két közúti vashidat. És a sugárutakon két- és háromemeletes szemrevaló paloták sorakoztak, hogy közülük csak a Bohus, a Szántay, Nádasdy, a Hunyady, a Suciu, Ortutay-, Földes- vagy a Kohn családnévvel fémjelzetteket említsem. És abban az évtizedben adták át a híveknek a belvárosi minorita és az evangélikus-lutheránus templom épületét, valamint az utasoknak az új vasútállomást is. 

1912-ig olyan köztéri szobrokkal gazdagodott a város, mint a Kossuth-, a Szentháromság-, valamint a Csiky Gergely-, Fábián Gábor- és a Teodor Ceontea-szobor. 

Feltennék egy szónokinak szánt kérdést. (Szónoki, mert nem várom a választ, arra senki sem tudna elfogadhatót adni.) Vajon mikor lenne mostanság a városnak és polgárainak annyi anyagi fedezete, hogy a fentebb említetteket megvalósíthassa ugyanannyi idő alatt? Jelentős külső erőforrások nélkül, ahogyan azt elődeink tették. Pedig az akkori beruházások felsorolása korántsem teljes! (A város jelenlegi tehetős polgárai még szándékot sem mutatnak, hogy elődeik várost gazdagító, azt szépítő, fejlesztő, a sportot támogató példáját kövessék.) 

Arról az időszakról van szó, amikor az elegánsan öltözött polgárok a színházi előadás befejezése után beültek egy étterembe, zenét hallgattak, táncoltak, megbeszélték a látottakat, és kulturált körülmények között megvacsoráztak. A késői hazamenetkor nem kellett félniük attól, hogy megtámadják, kifosztják, netalán megkéselik őket, mint manapság szinte mindenhetessé vált valamelyik nyugati „civilizált” országban. És ott nem az éjszaka leple alatt, hanem fényes nappal is!

Akkor ne gondoljunk nosztalgiával azokra a szép békeidőkre?