Az én legszebb karácsonyom

Mint mindenkinek, nekem is nagyon sok szép karácsonyom volt életem során. De az a régi, nagyon régi gyermekkori karácsonyom volt talán mégis a legszebb, a legemlékezetesebb. Pedig nem kapcsolódik hozzá semmiféle különleges történet, nagy ajándék. 

Olyan négy-öt éves lehettem és nagyon vártam a karácsonyt, a Jézuskát, a második világégés utáni első, igen szegényes, de békés ünnepet. Már napokkal korábban azzal teltek az esték, hogy édesanyám felügyeletével arany és ezüst porral kenegettem az e célra kiválogatott szép, egészséges diókat, a leendő karácsonyfa ékességeit. Néhány nevetős piros alma is ott sorakozott mellettük.

Aztán eljött a szent este, betlehemes gyerekek kopogtattak be hozzánk is, a Menyből az angyalt énekelték, boldog ünnepeket kívántak. Engem azonban egyre jobban kifárasztottak a várakozás izgalmai, s bizony úgy elnyomott az álom, hogy másnap reggelig egyet aludtam. Arról sem tudok, hogy édesanyám levetkőztetett és ágyba fektetett.

Reggel azonban riadtan ébredten. Első gondolatom az volt, hogy rólam megfeledkezett a Jézuska… Ám amikor kinyitottam a szemem, az ágyammal szemben, a szoba sarkában ott állt a gyönyörű kis fenyő, arany és ezüst dióval, piros almával, színes papírból kivágott díszekkel, gyertyával, angyalhajjal, szaloncukorral, mézeskalács szívekkel, csillagokkal ékesen. Számomra maga a csoda! Tapsoltam örömömben. Hát még amikor észrevettem a fa alatt fehérlő „valamiket”. A félhomályban eleinte csak a körvonalakat láttam. Kiugrottam az ágyból s egy pillanat múlva már a karácsonyfa előtt térdeltem. Lélegzetvisszafojtva, kikerekedett szemmel néztem a sima vonalú, fehérre festett bababútort. Mert az volt: kétajtós szekrénnyel, kerek asztallal, két kerek székkel, apró éjjeli szekrénnyel, toalett tükörrel, ágyacskával, amelyről egy kedves, pufók arcú baba nevetett rám.

Szüleim a behúzott szobaajtó ablakán át figyelték örömömet. Emlékszem, hogy az ő arcuk is ragyogott, a szemük gyanúsan fénylett… Édesapám különösen örült, hisz – ezt egy-két év múlva tudtam meg – a bababútort ő készítette nekem nagy-nagy szeretettel, gonddal (műbútorasztalos volt a szakmája) és persze titokban, hogy teljes legyen a meglepetés. Én akkor még a Jézuskának tulajdonítottam a csodát…

Talán hihetetlennek tűnik, de ma is úgy emlékszem arra a karácsonyra, mintha tegnap lett volna. És ahányszor eszembe jut, mindig azt kívánom, hogy a gyermekeinknek, unokáinknak is legyenek ilyen felejthetetlen karácsonyi emlékei. Amelyek nem a drága ajándékokról szólnak, hanem valóban a szeretetről.