Baj van az utánpótlással?

Megkezdődött a tavalyról elhalasztott foci Európa-bajnokság. A hazai sporttévé egyik csatornáján a román futball mindeddig legsikeresebb edzője, Mircea Lucescu indokolta, miért nem minősült a román válogatott az Európa-bajnokság 24-es tornájára. Megnevezte a hazai foci jelenlegi mélyrepülésének mindenki számára szembetűnő okát: a tehetségek megritkulását. Ezért kénytelenek a romániai egyesületek másod- és harmadrendű külföldi játékosokat szerződtetni. Kifejtette azt, hogy az országban működő akadémiák közül mindössze a Gheorghe Hagi működtette konstancai tud felmutatni olyan tehetségeket (igaz, csak kis számban!), akik jelesebb külföldi csapatokban is megállják a helyük.

Az „Il Luce” által elmondottak igazságához kétség nem fér. Ha viszont a tehetségek megritkulásának okát keresnénk, akkor be kellene látnunk, hogy a mi környezetünkben a nyugatról átvett „akadémiai” rendszer nem a legmegfelelőbb. Oda csak a kiválasztottak kerülnek, akik egy része (többsége) nem váltja be a hozzájuk fűzött reményeket. A nyugati akadémiákon bentlakásos rendszer van érvényben, a kiválasztottak naponta két, olykor három edzésen vesznek részt. Az edzésekhez igazítják az iskolai programot, az étkezést, a teljes napi tevékenységet.

Azt hiszem, aradi edzők is elmondhatják, hogy az általuk irányított törpe- vagy ificsapat játékosai között hány reménykeltő tehetség volt, aki az évek során beleszürkült az átlagba. Mert megunták az időveszteséges utazással járó heti 4-5 edzést otthonuktól távoli központokban. Avagy a szülők az állandó anyagi hozzájárulást a kiszállásokhoz, a felszerelés pótlásához. Az ilyen akadémiákról sokan még alsóbb osztályú felnőtt csapatba sem kerültek be. 

Állítom, hogy az aradi (valószínűleg országos is) tehetségszám-csökkenéshez nagymértékben hozzájárult a városi stadionok, sportpályák módszeres felszámolása. Maros-parti városunkban gyermekkorom óta megszüntettek vagy tíz focizásra alkalmas füves területet. Emlékezetből sorolom a CFR-t (AAC), a Strungult (Indagrara), a mikelakai Telecom stadiont, az AMTE két vagongyári pályáját, a gáji, buzsáki, a pernyávai Unirea és Transilvania, az újaradi Titanus pályáját. De a Gloria stadion gyepére sem léphetnek focisták immár több mint két évtizede. A felszámolt kisebb grundok sorát nem is említem. 

Évtizedekkel ezelőtt az említett területeken délutánonként mindig akadt egy kiöregedett focista, egy szertáros, aki foglalkozott a gyerekekkel. (Sanyi barátom Cselédes és Sida bácsi nevét emlegeti gyakran). Avagy a srácok maguk kezdtek játszani. Nyáron sötétedésig, iskolaidőben napi egy-két órát, kikapcsolódásként. A városi bajnokságban szinte minden kerületnek volt legalább egy-egy ütőképes törpe- és ificsapata. Belőlük könnyen kitermelődtek a legjobbak. Már csak a nagy számok törvénye alapján is. A két világháború között az AMTE és a Gloria, a világháború után az ITA játékos gárdája. Kezdve az első igazi profitól, Auer „Ricsitől” egészen az ötvenes-hatvanas évek tehetségeiig. (Lásd Jenei, Koszka, Igna, Țîrlea, Domide stb.) Kíváncsi lennék, hogy az idén országos ezüstérmes U17-es csapatból két-három év múla hányan kerülnek be az UTA felnőtt csapatába!

Állítom: amíg nem kerülnek közelebb a városnegyedekben az állandóan használható sportpályák a gyermekek otthonához, addig nem is várhatjuk a kimagasló tehetségek elburjánzását. Ezt kellene fontolóra venniük a sportkedvelő városatyáknak, amikor jóváhagyják a városfejlesztési tervet.