Béke-Nobel

Alfred Nobel svéd kémikus, aki az általa feltalált hatékony robbanószerből, a dinamitból tett szert hatalmas vagyonra, végrendeletében a békére is gondolva azt a személyt tartotta alkalmasnak a béke-Nobel díjra, „aki a legtöbbet vagy a legkimagaslóbban tette a nemzetek barátságáért, a fegyveres erők csökkentéséért vagy megszüntetéséért, vagy békekongresszusok tartásáért és előkészítéséért.” 

A többi Nobel-díjtól eltérően azonban már nagyon korán nem csak egy (vagy több) személynek, hanem szervezetnek, testületnek is odaítélt békedíjat a norvég bizottság. Az elsőt, 1904-ben genti (Svájc) Nemzetközi Jogi Intézet kapta, de megtisztelték ilyen díjjal a Berni Állandó Nemzetközi Békeirodát, a Nemzetközi Vöröskeresztet (nem is egyszer), a Nansen Nemzetközi Menekültügyi Hivatalt, az újabb időkben az Amnesty International, a gyalogsági aknák betiltásáért küzdő mozgalom, az Orvosok Határok Nélkül, az ENSZ békefenntartó erői stb. kapták a díjat, s legújabban, idén, az Európai Unió veheti majd át. S minthogy az Unió 27 tagországot és mintegy 500 millió lakost tömörít, ez mostanig a legnagyobb kitüntetett szervezet.

Amelynek, némi csúsztatással élve, mi is részesei vagyunk uniós tagországként és uniós állampolgárokként, van tehát idén 27-ed, illetve 500 milliomodnyi részünk egy Nobelből, bár az igazi dicsőség kétségtelenül azoké, akik több mint hatvan éve a francia–német megbékélés kezdeményezésével a mai Európai Unió elindítói voltak.  

Az Unió vezetői „óriási megtiszteltetésként” értékelték a döntést, ami „a lehető legrangosabb elismerése az uniós integráció mögött húzódó politikai hajtóerőnek”, elismerése annak, hogy az Unió a háborúk és viszályok elkerülésére, a béke és jólét megteremtésére törekszik. Az unió mai tagállamai között sok évtizede valóban nem volt, és remélhetőleg soha nem is lesz háború, s az Unió a továbbiakban is, és Európa határain túl is a béke és biztonság ügyét fogja szolgálni.

Az már csak furcsa adalék az idei béke Nobel-díj történetéhez, hogy egyesek nagyon húzták az orrukat a hír hallatán, „viccnek”, sőt „abszolút gyalázatnak” minősítve a döntést. Ami akkor is erős túlzás, ha az Unió meglehetős válságban van, s a békét ugyan igen, de a sok újabb tagország által annyira vágyott jólétet (még?) nem sikerült megteremtenie.