Egyetem

Mostanában iratkoztak be érettségizettjeink a legmagasabb képzést biztosító egyetemekre. A több mint százra (ha még érvényes a tavalyi statisztika,103-ra), amelyek Romániában állami vagy magánkézben működnek. Pár száz – ez csak becslés – kiváló tanulmányi előmenetelű diák külföldön, néhány közülük a legrangosabb főiskolákon folytathatja tanulmányait. (Hogy hányan jönnek majd haza, az rejtély.)

Némelyek azonban vészharangokat kongatnak azokból a statisztikai adatokból kiindulva, amelyek szerint az egyetemisták száma drasztikusan csökkent az 1989 utáni időkhöz képest. 2014–15-ben például már félmillió sem volt a 2007–2008-ban még majdnem milliós főiskolásból. A „nagy bumm”, 1989 decembere után ugyanis hatalmasan megugrott az egyetemek és egyetemisták száma. Azelőtt (az idősebb nemzedék számára köztudott) nagyon szigorú felvételi rendszer volt érvényben, sok karon több mint tízszeres volt a túljelentkezés, s a jelöltek kiszűrésére olykor már-már elképesztően primitív módszerekhez folyamodtak (például a középiskolás tankönyv szó szerinti másolása) –, de működött a szülők politikai megkülönböztetésének szűrője is. 1990-től kezdődően aztán „elszabadult a pokol”, s rövidesen oda jutottunk, hogy az ország majd’ minden huszadik lakosa főiskolán tanult. Gyönyörű, mondhatnánk első fellángolásunkban: az egyetemet végzők száma (pontosabban: aránya) végül is fontos mutatója egy nemzet civilizáltsági fokának, Romániának pedig komoly lemaradást kellett behoznia ezen a téren (is) nemcsak a fejlett nyugati, hanem a környező országokhoz képest is.

Csakhogy semmi sem olyan egyszerű, mint amilyennek látszik.

Az egyetemisták számából, például, nem lehet következtetni a főiskolákon folyó oktatás színvonalára, és egészen jogosnak tűnhet a felvetés: miként tudott volna egy ország pár év alatt kinevelni minőségi oktatógárdát, miből tudott volna megfelelő (mondjuk kutatásra alkalmas) infrastruktúrát teremteni egy igazán színvonalas képzéshez? Gyorstalpalással, persze, minden megoldhatónak tűnik – a kommunizmus nagy előszeretettel alkalmazta –, meg is lett az „eredménye”.

De van más is.

Tavalyelőtt, a Számvevőszék vizsgálódásai szerint a 18–24 éves hazai lakosság majdnem kétötödének legfeljebb gimnáziumi (nyolcosztályos) végzettsége volt, és semmilyen továbbképzési formában nem vett részt. Az arány jócskán alulmarad a 2020-ig az Európai Stratégia keretében Románia által vállalt adatokhoz képest. Az ún. PISA-tesztekben (a 15 éves tanulók európai felmérése) a román(iai) diákok rendszeresen gyenge teljesítményt nyújtanak, ami az általános iskolai oktatás reális teljesítményére utal.

Érettségizettjeink iratkoznak tehát a 2016–2017-es egyetemi évre – sokkal kevesebben, mint 7-8 esztendeje, mert hát azóta az egyre romló demográfiai mutatók, meg a külföldi munkára távozottak, meg a kezdeti lelkesedés hanyatlása miatt mind gyérebben vannak. Némiképp meglepetés, hogy egyes karokon (idegen nyelvek, Bukarest) 76 (!) jelentkező jutott egy helyre – ott csak az igazán legjobbaké lesz egy bejutó hely, vannak orvosi fakultások, ahol („mint a régi szép időkben”) tízen is pályáztak egy helyre, legalább fele részük azzal a gondolattal, hogy az első adandó alkalommal lelép, külföldre, a jóval magasabb fizetés reményében. Másutt viszont, a gyengébb magán- és állami egyetemeken, lasszóval fogják a jelentkezőket, minthogy létük a (fizető) beiratkozottak létszámától függ.

A hazai egyetemi oktatás tele van kérdőjelekkel, amelyeknek feloldása jó néhány esztendeig aligha fog bekövetkezni.