Egykor meghunyászkodás. Most?

Írta:
2023. május 29. 16:26 (hétfő) /

Egyik reggel néztem a Pünkösdi ráhangoló katolikus műsor adását. A soron lévő lelkigyakorlat-vezető arról vallott, hogy gyermekkorában egy vidéki városban a hittanórán a tisztelendő bácsi azt mondta: minden keresztény templom előtt illik keresztet vetni. Otthon viszont szülei óva intették attól, mert a kommunista időkben az illetékes hatóságok minden jelből kikövetkeztették és számon tartották, kik a hívők, kik nem álltak be az ateista, istentagadó kórusba. Hozzátették, hogy féltik munkahelyüket. (A templomba járók aradi megfigyelésére lásd Znorovszky Attila gyászmiséjét, amely után a belvárosi katolikus templomból kijövőket a román titkosrendőrség tagjai a villamosmegállóból lefilmezték. Azt a felvételt már nem használhatták fel ellenünk, mert 1989 decemberében kártyavárként összeomlott az egész rendszer.)

Végiggondoltam a magam és környezetembe tartozók életútját. Miután kinőttünk a gyermekkorból, felnőttként mi sem mertünk templomba járni (legfeljebb tolvajként besurranni), nem dicsekedtünk valós lelki világunkkal, legfeljebb a közeli rokonoknak, a legbensőségesebb barátoknak vallottuk azt meg.

Kevés (dicséretes) kivételtől eltekintve, a legtöbben meghunyászkodtunk, legfeljebb odahaza vagy egy eldugott sarokban mertünk keresztet vetni, elővenni a feszületet vagy egy vallásos tárgyú könyvet. Netalán a Bibliát, ha addig (túlzott óvatosságból) már nem került az is a tűzre vagy a hulladékpapírok közé. (Mint a Ceaușescu-diktatúra idején az országba Nyugatról, a hatóságok toleranciáját igazoló látszatkegyeskedés jeleként beengedett Szentírások a toalettpapírnak bezúzottak közé!) Mert (mondjuk ki immár őszintén) féltünk. Beleértve az alulírottat is. Féltettük önmagunkat, családtagjainkat, barátainkat.

Az 1989-es változást követően reméltem, reméltük a gyökeres változást. Azt, hogy az emberi lélek visszatér az évezredes keresztényi gyökerekhez. Hogy ha nem is egyik pillanatról a másikra, de lassan ismét megtelnek Istennek házai. Mifelénk is, de a szomszédos országokban is. Hát igencsak tévedtünk. Tegyük szívünkre a kezünket, és valljuk be: templomainkban, imaházainkban manapság, három évtizeddel a változást követően olykor annyian sincsenek, mint a kommunista időkben. (Mély tisztelet a kivételt képező felekezeteknek!) Pedig mifelénk most az égvilágon senki sem tiltja a templomba járást, hitünk megvallását, a keresztvetést, vagy a helyett a tisztelettel teli főhajtást Isten valamelyik otthona előtt.

És nem tesszük meg, még a valamikor keresztény Európában sem.

De miért is van ez így?

Hozzászólások