Emlékek az átkosból

Egykori újságíró kollégám a diktatúrában használt egyik kedvenc szófordulata az volt, hogy mifelénk „a szocialista humánum fénye világít”. Mármint akkor, amikor valami embersegítő, karitatív eseményről számolt be.

A fenti szavak jutnak eszembe, valahányszor a temetőben felkeresem egyik kedves barátom sírját. Még csak a negyvenes éveiben járt, amikor fél év alatt elvitte az agydaganat. Betegsége diagnosztizálását követően a temesvári idegsebészeten, az operáció elvégzése előtt egy CT (számítógépes agyvizsgálat) elkészítését javasolták a professzorok. Mihamarabb!  Akkor az országban csak a fővárosban volt egyetlen ilyen készülék, a felvétel elkészítését az év második felére programállták.  Szegeden elvállalták volna, de a „szocialista humánum” szellemében barátom nem kapott külföldre útlevelet. Az orvosi papírok ellenére sem! A bukaresti CT-határidő leteltekor már örökre megpihent. Népes családot hagyott maga után.

És ugyanaz a kenetteljes szöveg jut eszembe, amikor a diktatúra utolsó éveinek kórházállapotára visszaemlékszem. A fűtetlen szalonokban didergő betegekre, a gyógyszerhiányra, az élelmiszerboltok előtt kanyargó sorokra, a „fagyasztónak” (frigider) nevezett, jeges ablakú közszállítási járművekre. A szinte minden pihenőnapon is behívott munkásokra, munkásnőkre. Még az ünnepnapokat (lásd május elseje) is munkával ünnepeltették.

És sokat mesélhetnének a szocialista humanizmusról az egykori politikai elítéltek. Akik a Duna deltában, a Baragán, a Duna szigetének munkatáboraiban, a Duna-csatornánál, avagy a diktátor fantáziája szülte „Nép háza” építésén robotoltak. Bárhogyan is igyekeznek ezt megszépíteni a jelenleg a nyugati országokban működő baloldali pártok, de a szocialista munkatáborok és a hitleri lágerek között egyáltalán nincs, vagy csak minimális a különbség. Sztálin gulágjain többen pusztultak el, mint a német lágerekben! Mifelénk a megállapítás egyaránt megállja a helyét Ceaușescu és Antonescu, vagy Rákosi és Szálasi rezsimijének az összehasonlításakor is. 

Mindez csak a kommunisták által veszélyesnek ítéltek fizikai megsemmisítésére, a közember érdekeinek semmibe vételére vonatkozik. A szellemi terrorra nem. Pedig az is megérne egy komolyabb elemzést. A brüsszeli hölgyek és urak egyes, számukra nem tetsző országok esetében diktatúrát emlegetnek olyan államokban, ahol Isten tudja hány ellenzéki televíziós csatorna, számlálhatatlanul sok sajtótermék kormányellenes. A kommunizmusban egyetlen oldalnyi géppel vagy kézzel írott rendszerellenes szövegért sok évi szigorú börtönbüntetés járt.

Keresztény létemre nem vagyok rosszindulatú, nem kívánom a brüsszeli törvényhozóknak, hogy kerüljenek bár egy hónapra is az egykori középkelet-európai munkatáborok valamelyikére. Csak kóstoljanak bele a „malenkij robotra” elhurcoltak kínszenvedéseibe. Csak azért, hogy megtapasztalják, mit jelent a diktatúra. A „szocialista humánum”.  A Duna-deltában, Máramarosszigeten, Recsken, a Hortobágyon. Engedném, hogy tetszésre válogassanak közöttük!