Én nem szomszédoltam!

Nálunk is megvolt az a bizonyos Szomszédok európai ünnepe, szomszédolás vagy ahogy tetszik. Illetve még zajlik, ugyanis e sorok megírásakor a tömbházlakásom előtt nagy a dínom-dánom. 

Igen, azok közé a „szerencsés” aradiak közé tartozom, akiknek pontosan az ablaka alatt szervezték meg a nagy felhajtást. S, hogy milyennek tűnt? Ízléstelennek. (Mondjuk, nem is vártam mást) Már-már morbidnak. Ízléstelennek, mert a lakásomat a kinti miccs sütés közben füst árasztotta el, az agyamat pedig a bömbölő hangszórókból hallatszó ocsmány zene (zaj?) öklözte egy fáradt, reménytelen nap után. Tisztára morbidnak tűnt az egész. Miért? Mert napok óta mást se látok körülöttem, mint szomorú, elkeseredett arcokat, a hazai hírcsatornák egyre inkább a reménytelenséget, az országban uralkodó teljes káoszt festik le nekünk. Erre mi fogad, mikor hazaérek? „Hegyimambó”, manele, improvizált asztaloknál ülő, meggyötört nyugdíjasok (minden tiszteletem feléjük, de most valahogy ez olyan nyomorúságosan hatott!) és sört szopogató, szakadt srácok. Néhány szomszéd magával akart cipelni, mikor meglátott, én azonban behúzott nyakkal inkább besiettem a lépcsőházba. A lakásba érve szinte még jobban dübörgött az agyamon az a förtelmes zene. Bekapcsoltam a tévét és az egyik magyar adón – nem is időzíthették volna jobban – a Pécsett megszervezett hasonló ünneplésről pergettek le egy kisfilmet. Az egyik városnegyedben – ahol az illető utcán lezárták a gépkocsiforgalmat – együtt ünnepeltek a szomszédok. Fehér abroszos kis asztalokat helyeztek el a házak előtt, melyekre takarosan csomagolt süteményeket, hidegtálakat, üdítőt, bort vittek ki. Mindenki azzal járult hozzá, amivel tudott. Ínycsiklandozó falatok kerültek ki az asztalra, volt ott pogácsa, de még kürtöskalács is, amit kint sütöttek, a szabad ég alatt. Az emberek leültek egymás mellé beszélgetni, a gyerekek labdáztak. Nem volt DJ, de még egy hangszórót se láttam. Csendben, civilizáltan ünnepeltek. És közben falatoztak. Anélkül, hogy megzavarták volna a többi szomszéd nyugalmát. Mert ugye nem kötelező a résztvétel. És nem is kell ráerőszakolni az emberre, ha nem muszáj.

Nem tudom, hogy az a település mennyit költött a helyi kasszából minderre, de szerintem nem sokat. Hisz mindenki a saját vagy a másik sütijét ropogtatta. Amiben nincs is semmi rossz. Sőt! Így szinte még emberibb a találkozás.

Miért nem lehetett ezt nálunk is így megszervezni? Miért kellett erre a... Nem is tudom, milyen szóval jellemezzem. Szóval miért kellett erre a cirkuszra egy csomó pénzt elkölteni a mi zsebünkből? Szeretem a jópofa rendezvényeket, a jó bulikat! Kell ilyen is néha. De most ez mire volt jó? Miért nem lehetett itt is finom pogácsákat vagy almáspitét kitenni az asztalokra? Miért nem lehetett volna egy csendes, hangulatos estét megszervezni? Ahol az emberek tényleg egymásra figyelnek, ahol megkínálják a másikat az aznap készített perecből. Ahol leülnek egymás mellé s egy üveg bor mellett hallgatják a tücsökzenét és egy-két órára elfelejtik ezt a nyomorult helyzetet, amiben élünk. Nem lett volna olcsóbb? Ha már „vágnunk” kell mindenből. Ha már levágjuk a minimális fizetéseket és az utcára tesszük az embereket? Nem lett volna értelmesebb? Emberibb?

Nem. Inkább újra lealacsonyodtak arra a szintre, ahonnan nehéz lesz felemelkedni. Ahonnan talán nincs visszaút. És közben verik a mellüket, hogy: „Né! Mi is megszerveztük a szomszédok ünnepét!” Komolyan mondom (írom) – nem tudom más városnegyedben ez hogy zajlott –, alig várom, hogy elkotródjanak. A hegyimambót keverő „lemezlovasukkal” együtt. Mert még mindig bömböl ez a förtelem, a gyepen sörös üvegek és műanyag poharok szerteszét, még most is sül a miccs... Ha ezt így ünneplik Európában, akkor én nem akarok jó szomszéd lenni!